2011. június 28., kedd

Szentivánéjen a mormoták földjén

Szentivánéj. Az év leghosszabb napja. Valóban. Nem csak mert ezen a napon van itt a környékünkön a legtovább világos. Az idén tényleg kevesebb alvás jutott. Történt ugyanis, hogy ezt az éjszakát egy jó nagy "franciaágyban" töltöttem. Ahhoz nem volt elég nagy, hogy 26-an elférjünk benne, de 13-an azért összepréselődtünk.

Még mielőtt fantasztikus bulira gondolnál..... igaz történetünk előző nap kezdődött, amikor a kb. 1 perccel rövidebb nappalt is jól kihasználtuk:

Hajnali 5-ös kelés, zötykölődés szép kis országunkon keresztül, este 8-as érkezés Tirolba, egy "zsákutca" faluba. Számításaink szerint a hegyitaxi felvisz 2100 méterre. Ha nem esik az eső. De esik. Legfontosabb és kevésbé szükséges holmik szortírozása után megindulunk a taxi keréknyomában. Az időjárás megkönyörül, így kényelmesen és szárazon - mint a liberós babaposi - baktatunk felfelé. Hátizsákjaink kissé túlméretesek (lévén a fuvarhoz igazítottuk), de vesszük a kanyarokat. 10-kor szürkül, s lassan csak sziluetteket látok. "Már megint mint keresek itt?" - kérdezem magamtól, baktatva a semmiben, a sötétben, s csak sejtésem van, hol járok, hiszen eddig még nem tapostam enneka hegynek az oldalát. Kiszélesedik a völgy, várom a hívogató sárga fényt egy ablakból, mint Juliska, amikor Jancsival eltévedt a sűrű, sötét erdőben. Egyelőre csak a szél érkezik, már csak a lábam elé nézek, meditálok, amelyeből Laci hangja riaszt: "ott a ház!". Valóban, mint a mesében, kellemes hőmérséklet, meleg vacsora, hideg sör, mosolygós fogadtatás. Este 11-kor, 2100 méteren a semmiben. Hiába, ez nem Magyarország. Az egész ház makulátlan, nincs kedvem még lefeküdni.

Reggel kényelmesen kelünk, hiszen a napi túraadagunk összesen 3 óra. Az időjárás nem felhőtlen, mondhatni rendkívül felhős, ezért mégis kicsit sürgetem a csapatot. Magamon is nevetek, hiszen legszívesebben itt maradnék, vagy lemennék a faluba, tudván, hogy a felső ház "visszazárt", még nem indult be a szezon. Biztos megint a megérzésem, ami azt súgja, a következő éjszakánk nem lesz kellemes.

Gyönyörű a völgy, elfelejtem, hogy inkább lefelé mennék. "Piiiijjjj, piiiiijjj" -jeleznek a mormoták. "Jönnek! Itt vannak az idei turisták!" Kidugja a fejét, a másik iszkol a meghízott fenekével, egy páros táncol, vagy éppen

2011. június 14., kedd

Mielőtt felkel a Nap





A Mont Blanc tetején




Fázom. A menedékház étkezőjének padlóján jutott szálláshely. Lassan telik az idő. „Jó reggelt, háromnegyed kettő!” – hallatszik francia majd angol nyelven, és felkapcsolják a villanyt. Letápászkodnak az asztalról, padról is az emberek. Teát kérek, és leerőltetek egy halkonzervet. Szinte mindent magamra veszek, két pulóvert, viharkabátot és szélálló nadrágot, így is megfagyok, mire kiérek a mosdóba a jeges fémlétrákon. Mínusz 11 fok van, erős szél. Alattam 3000 méterrel Chamonix még javában alszik. Irigylem a fényeit, a hálószobák melegét, kényelmét.

A frissebb csapatok már elindultak, mi egy kicsit a végére maradunk. Hajnali három elmúlik, mire bekötjük magunkat a kötelekbe. Néhány lépés után máris a fagyott hógerincbe mélyednek hágóvasaink éles fogai és a jégcsákányok hegye. Nehezen vesszük a levegőt, a megszokott, tengerszinti mennyiségű oxigén felével kell beérnünk itt négyezer méteren. Az út monoton, hideg és sötét. Egyetlen látnivaló az előttünk kígyózó sorban araszoló hegymászók fejlámpái adta fényfűzér, ami mint csatárláncba állított szentjánosbogársor világítja be a Goûter és a Dom csúcs meredek hólejtőit. Elmosolyodom: majdcsak reggel lesz, s kisüt a nap. Egyszercsak Sanyi elkeseredett hangja állít meg bennünket. Nem bírja a térde. A munkában megerőltette, amit ideiglenesen rendbe hoztak. Néhány nappal ezelőtt, a Breithorn 4100 méteres csúcsát másztuk, hogy jól tudjunk alkalmazkodni a Mont Blanc magasságához. Akkor még semmi probléma sem volt. Most minden egyes lépés kín számára. Laci felajánlja, hogy visszakíséri a házba, őt a magashegyi betegség lassítja. Az előző két napi túrát összevontuk, mert mindenki jó erőben érezte magát és a 600 méteres meredek sziklafalat így ugyan friss hóban, de napsütésben tudtuk mászni. Talán sok volt egy napra. Gábor átköti magát hozzánk. Taposás, taposás, levegő….taposás, taposás, levegő… Megpillantjuk végre a hírhedt Vallot bivakot. Ez sorsdöntő hely több szempontból. Először is általában innen fordulnak vissza azok, akik nem bírják a magasságot, másodszor be tudunk húzódni a szél elől, harmadszor pedig itt szokta érni a napfelkelte a hegymászókat, ami erőt ad továbbmászáshoz. A ház egy fémdoboz, benne félhomály, egy-két sárga pokróc, amin néhány ember fejét ölébe hajtva küzd fejfájással, hányingerrel. A látványt félretéve muszáj enni és inni. „Mire kimegyünk innen, felkel a Nap.” – reménykedem. De sajnos még mindig nem nyújtogatja sugarait, pedig jó lenne meleg simogatása. „Talán, mire a csúcsra érünk, felülkerekedik a felhőkön.” Betakarom az arcom a viharkabát kapucnijával, csak lefele nézek. Araszolunk föl, föl, föl, majd ismét veszítünk a nehezen megszerzett szintemelkedésből. Újra föl, és újra le. Mint egy hullámvasút. Csak sokkal lassúbb. Egyre keskenyebb a gerinc, az 50 fokos lejtőre kell kilépni, hogy elengedjük a lefelé jövőket. Süvít a szél, jobban összehúzom a sapkám. „Fent vagyunk!” – kiabálja Balázs, amit a széltől alig hallok meg, 4810 méteren, Európa tetején, a Mont Blanc csúcsán.


A vad szél belekap egy pillanatra a zászlónkba. Sajnos nincs olyan jó közönsége, mint a Breithornon, ahol a franciák mosolyogva érdeklődtek, vagy mint Chamonixban, ahol a főtéren vidáman lobogtattuk. Hiszen itt még mindig a felhők fölött van a Nap.




Lefelé keresni kell a nyomokat. Egy páros rossz irányba megy, de nem hagyjuk őket elveszni. Tizenegy órára már újra a házban isszuk a teát. Nincs nagy kedvem még egy éjszakát a padlón tölteni, jó lenne lemenni a fal alatti menedékházba. Szerencsére a fiúk is azt remélik, akár a kempingig is lejuthatunk még ma. Megkezdjük az ereszkedést a sziklafalon és három előtt már a gleccseren vagyunk, 3000 méteren. Végre! Süt a nap!

Szélsőséges helyzetekben minden átértékelődik. A Nap melege, a város fénye, az otthon kényelme. Természetesnek vesszük, hogy ágyban alszunk, kinyitjuk a csapot és megmosakodhatunk, benézünk a hűtőszekrénybe és friss ételt, hideg italt találunk, megnyomunk egy kapcsolót és fény fogad. De ha egy pillanatra kilépünk a civilizációból, a megszokásból, visszatérve megváltozik az értékrendünk.


Legközelebb 2011. július 27-én indulunk a Mont Blancra. Tarts velünk!

2011. március 20., vasárnap

Egyszer régen a cimboráimmal...

Mi is a sok keleti mászó által jól ismert PARKOLÓ-ban tanyáztunk a RAX tövében.
De kinek nem volt olyan korszaka, amikor a patakban fürdött, ahol a sörök is hűltek,
matracon főzött és persze jókat mászott a Höllental falain.
Ezen a hétvégén azonban a patak zaját nem a fiatal tábortűz-sztárok gitározása nyomta
el. Valami más, érthetetlen és nem kicsit bizarr jelenség fogadott minket.
Biztos sokan emlékeznek még a diáktáborokban és kempingekben parancsnoki-nak
becézett nagy, fenéklemez nélküli sátortípusra, félköríves zippzár bejárattal.
Na egy ilyen állt megérkezésünkkor a parkoló alsó sarkában. Mivel a sátorból kiáramló
égtelen zaj miatt távolabb már nem volt hely, a szomszédban vertünk sátrat.
Amikor benéztünk, egy srácot láttunk, a fülén hatalmas fejhallgatóval törökülésben
ült egy DJ-keverő előtt, mellette két lemezjátszó és két nagy hangláda működött.
Mögötte állt egy másik, cigivel a szájában és sörrel a kezében. Feje a nem túl bonyolult
ritmusú technora billegett. Gondoltuk majd csak elzárják, hiszen esteledik. Mi nem
igazán mutattuk ki megdöbbenésünket a dolgon, bedobtuk a patakba söreinket,
gyorsan sátratvertünk és már rotyogott is a közös lencsés, káposztás, pacalos rizseslecsó.
Aztán azt érzékeltük, hogy másokat viszont meglehetősen zavar. Söröm mellett hátra-
dőlve kíváncsian vártam, hogy az általam "oly nagyon kedvelt" keleti csapat gitárosa
mit ér el náluk. Na most a hóhért akasztják gondoltam. Nehezen viselte, hogy mások
számára van idegesítőbb a börtön ablakában, vagy a 16 tonnát-nál is. Volt aki rendőrt
akart hívni. Mi nem ártottuk bele magunkat a vitába, hiszen a kempingezéssel mi is
illegális tevékenységt folytattunk. más stratégiát választottunk. Megkínáltuk őket sörrel,
majd amikor már minket is zavart egy kicsit a szünet nélküli kvarc-oszcillátor stílus,
egyetlen kérésünk után öt percre lecsavarták és beájultak.

Másnap, mászásból visszaérve láttuk, hogy ők is akkor értek "haza" egy tálca dobozos
sörrel és egy karton cigivel. Az egyikük berántotta a kis agregátort a sátor mögött és
már kezdődött is a müsor. Kérdezték, hogy mit szeretnénk. Csend persze nem lett,
de csapatunk dohányos tagjához hozzávágtak egy doboz cigit. Este felé aztán megint
szóltunk és lecsavarták. Ez igy ment szombaton is, azzal a kis közjátékkal gazdagítva,
hogy tüzet raktak a sátruk előterében, ahonnan pár perc múlva kimenekültek a füst
elől. Persze mentették magukkal a lemezeket, amelyeket kempingező hűtődobozokban
tartottak. A parkoló többi lakója is átszellemült egy kicsit. A visszaérkezők azt kérdezték:
mivan, nincs muzsika?
Vasárnap aztán összepakoltunk és hazajöttünk. Máig nem értjük, hogy a srácok miért
pont azt a nyugodt helyet választották. Talán a helyi kempinges, vagy szállodás bérelte
fel őket, hogy üldözzék el onnan a mászókat? Ki tudja?
De így telt az a bizonyos technós hétvége.

B

2011. január 22., szombat

Látogatás a sheprák földjre

„A fiú beleszeret egy lányba, de a lány nem viszonozza. A fiú sír, csak sír, sír.... ebből lesz a monszun.” Legalábbis így hiszik a nepáliak. Persze, minden tavasszal összetörnek a lányok legalább egy férfiszívet. Így nem csoda, hogy minden egyes nyár ezen a vidéken igencsak esős.
Ha szép időben szeretnénk a Himalájában túrázni, induljunk még időben, vagy várjuk meg, míg a szerelmes fiú kisírja magát. Akár tavasszal, akár ősszel érkezünk Katmandu repülőterére, kellemes időjárás és egy mikrobusz fogad bennünket. Ha eddig nem fogtuk föl, a reptérről a turistanegyedbe tartó, húsz perces „városnézés” alatt rájövünk, hogy egy teljesen más világba csöppentünk. A nyüzsgés, a forgalom hasonlít egy fővároséhoz, de itt egy fő szabály van a baloldali haladás mellett: dudálni kell! Szűk utcákban autózunk, 2-3 emeletes házak között, ahol megszorul a meleg, érezni a fűzerek jellegzetes illatát. A földszinteken üveges, vagy anélküli üzletek, maszkokat faragnak, ruhákat hímeznek, húst árulnak, hajat mosnak, egyszóval az utcán élnek.


A turista városnegyedet önállóan is felfedezhetjük, de vigyázat! könnyen eltévedhetünk, és utcaneveket nemigen találunk. Beülhetünk valamelyik étterembe, kipróbálhatjuk a helyi éttermeket, de attól függetlenül, hogy otthon felvettük a szükséges védőoltásokat, vigyázzunk, mit eszünk, mit iszunk.


(Bennszülöttek Katmandu főterén)


Könnyen megismerkedünk a „bennszülöttekkel” (főleg ők akarnak velünk, némi baksis fejében), meglátogatjuk a világörökség részét, a Swajambunath stupát, s ha jól imádkozunk a helyiek isteneihez, van rá esélyünk, hogy másnap máris havas hegygerincek fölött utazhatunk egy Yetivel, "aki" nem különbözik más légitársaságoktól, hiszen az ő gépe sem tud leszállni Lukla zsbkendőnyi repterére rossz látási viszonyok között. Ha az istenek elégedetlenek velünk, akár több napunk is elmehet azzal, hogy reggelente újra átmegyünk a motozási és csomagátvilágítási hercehurcán.




(Lukla 2700 méteren lévő repülőtere, amely esőben nem fogad gépeket)


A repülőút mindössze 40 perc, innen aztán mindenki gyalog közlekedik. A teherhordók átveszik a zsákjainkat. Ezzel segítünk magunkon, mert teher nélkül könnyebb lesz alkalmazkodni a magassághoz, meg főleg rajtuk, mert ilyenkor tudják megkeresni a család több havi kiadását. A túra első napján könnyű dolgunk van, mert csak lefelé megyünk. Egy teaházban szállunk meg, itt még megkóstolhatjuk a jaksteaket.


(Namche Bazaar a sheprák fővárosa)


Mindjárt a következő nap sokat emelkedünk, amennyiben szeretnénk Namche Bazaarig, a sherpák fővárosáig eljutni. A 800 méteres szintkülönbséget előbb egyenletesen, majd hirtelen emelkedve kell teljesítenünk. A főváros azért igencsak különbözik még Katmandutól is. Természetesen itt sincs autóforgalom, viszont van (még) villanyvilágítás, lehet meleg vízben tusolni, sőt, e-mailt tudunk küldeni, vagy megnézhetjük az itthoni híreket a neten, persze minden „luxusért” fizetni kell. Jó hír, ha még hiányzik valami a felszerelésünkből, itt egészen olcsón be lehet szerezni.



Pihenésképpen még egy napot mardunk, s ha közben kicsit feljebbaraszolnunk (s ha elég tiszta az idő) máris megpillathatjuk az Everest csücskét, megcsodálhatjuk az Ama Dablam rejtélyes formáját. Ha jó kondiban vagyunk, Sir Eddmund Hillary által alapított kórházat és iskolát is megnézhetjük, sőt, ha szépen kérjük - és adományozunk egy kisebb összeget -, a Yeti koponyáját is megmutatják nekünk a buddhista kolostorban. Akinek nagyon tetszett ez a kis templom, nem kell sokáig várnia a következőre, már másnap, miután lemásztunk a folyóhoz, hogy átkelve rajta felmászhassunk Phangbochéba. Állítólag a lámának könnyű volt, ő csak átrepült a kolostor fölött. Ezt onnan tudjuk, hogy otthagyta a lábnyomát. Bepillanthatunk az itt lakó szerzetesek életébe, majd folytathatjuk utunkat a gyönyörű rododendronerdőn keresztül. Magasan a folyó felett, kitett úton túrázunk és ismét átkelünk egy függőhíddon, míg elérjük a következő falut. Csak egy betű és néhány kilométer a különbség: Thangboche. Itt már illik egy kicsit rosszul lenni a magasságtól, de legalább egy kis étvágytalanság, vagy enyhébb fejfájás mindenképp kijár, hiszen majdnem 4000 méteren járunk, az Ama Dablam közel 7000 méteres, méltóságteljes formájának árnyékában. Az „Anya nyakláca”. Mondják rá a helyiek.





(Ama Dablam 6812 m)


Kicsit veszélyesebb útszakasz következik, kitett úton és függőhidakon járunk, közeledünk az ötezer méteres magassághoz. Akármilyen türelmetlenek vagyunk, okosabb még egy éjszakát beiktatni, hogy elérjük azt a piramist, amit éppen 5000-en építettek fel, hogy helyben vizsgálják az emberi szervezet alkalmazkodását ehhez a furcsa


(Rododendron virágzás tavasszal, 4000 méter környékén)


körülményhez, ahol a tengerszintinél kevesebb, mint fele oxigénnel kell működnünk. A menedékházban egy tábla figyelmeztet: „Ne halj meg! Ha az alábbi tüneteket észleled magadon, MENJ LE!...” Nem könnyű a döntés, mert már közel a cél. De álmatlanság, émelygés, hányinger, fejfájás gyötörhet, vagy úgy érzed, nem kapsz levegőt. Pedig itt még élnek – igaz, csak nyáron – emberek. Nem úgy, mint az utolsó „faluban”, ami gyakorlatilag két menedékházból áll, s ahová már a Khumbu gleccser kőtörmelékén gyalogolva juthatunk el.


(fürdőSZOBA szép KILÁTÁSSAL)



Ebben a magasságban már abszolút fakultatív a tusolás is. Hiába „hot” a fürdő, nincs kedvünk levetkőzni. Ami otthon annyira fontos, itt sokadrangú. Csak az akklimatizáció, s a szervezet feltöltése egy kis energiával – talán egy marék rizs bennmarad – fontos. Mint egy lassított felvételen, úgy halad az ember. Végre! A világ legmagasabb hegye. Ez lenne hát? Közeledünk az alaptáborhoz, ahol a bepillathatunk a 8850 méterre induló expedíciók életébe. A színes sátrak, puja szertartás hangulata feledteti a magassággal járó problémáinkat, talán már kezdjük ezt is megszokni. Csillogó jégtűk, a hatalmas függő gleccserfal, a Nupce sejtelmes, csipkés gerince. Előttünk a Khumbu gleccser, technikailag az első leküzdendő nehézség. Az expedíciók logisztikai előkészítői, a sherpák építik ki a "pályát", a létrákat, a köteleket.



(Földünk legmagasabb csúcsa)



Sokáig nem időzünk, jó lesz visszamenni picit alacsonyabbra. A "bátrabbak" még egy éjszakát eltölthetnek 5000 fölött, hogy elcsodálkozhassanak azon, ahogy a másnap hajnali nap sugarai megvillannak a világ legmagasabb hegye mögött, s hogy feljussanak eddigi életük talán legmagasabb pontjára, 5630 méterre. Igaz, a csúcs szinte eltörpül a 8000-esek között, mégis csúcsélmény. Akik jól akklimatizálódtak, azt is megfigyelhetik, hogy éppen a hóhatár szélén állnak, ahol még felfedezhetők a havasi gyopár rokonai.




(Ang Dawa Sherpa már 2x megmászta a Mount Everestet)



A visszaút ugyanott vezett, de egyre több energiával. Mostmár meg lehet kóstolni a helyi alkoholos főzeteket, a changot, a sört. Már vidámabban, talán ismerősen köszöntjük a helyieket. Már megszokott, a jakkürülékkel fűtött vaskályhák füstjének szaga. Kicsit unjuk a menüt a teaházakban, de észrevesszük a házinéni népviseletének mintáját. Talán átvesszük a helyiek életfelfogását (filozófiáját?), s könnyebben el tudjuk fogadni otthon is, ha valami nem úgy történik ahogy akarjuk. Talán elgondolkodunk azon, hogy ez, a mi szemünkben "nincstelen" sherpa miért mosolyog többet, miért, mitől vidámabb, mint mi vagyunk.




(Kedves Sherpa kislány az egyik faluban)

2010. augusztus 26., csütörtök

A mama, aki beesett a gleccserhasadékba

Két és fél méteres vékony, fehér, kissé áttetsző emberalakok ugrálnak az óriási gleccserhasadékokon. Felébredek. Az ágyam közvetlenül az ablak mellett, csak el kell fordulnom és még az éjjeli sötétségben is jól látom a tátongó jégszakadékokat. Csak lázálom volt, nem ugrándoznak itt szellemek. Talán a hirtelen nagy magasság az oka. Reggel még tengerszinten, most 3611 méteren vagyunk. A Liskamm csúcsát fátyolként betakarja egy felhő. Mire újra kinyitom a szemem, a Göncölszekér formáját fedezem fel a csillagok között. Lassan pirkad, mozgolódik az egész ház. Kiderül, gyakorlatilag senki sem aludt a szobában. Köszönhetően annak is, hogy a láger, ami 3 db 3 emeletes! ágyból és a tető alatti sufniban berendezett fekvőhelyekből áll, a mosdó mellett kapott helyet. A mosdóajtó pedig minden alkalommal becsapódik, ha valaki használja, és persze a 170 ember (teltház van) ki-be járkál, mert ők sem tudnak aludni. No és persze Dezső is velünk van, aki jó hangosan tud horkolni. Fiúk öltöznek, én nem tudok felkelni (pedig sokat jártam magas hegyen, nem értem a szervezetem ilyen hozzáállását).



Jó fél óra múlva az ablakon keresztül követem egyenletes lépteiket, amint beállnak abba a nyomvonalba, amit a korábban kelő csapatok tapostak felfelé a gleccseren. Kerülgetik a hasadékokat, megállnak szuszogni, inni. Talán el tudnak majszolni egy müzliszeletet. Egészen a vállig, ahol a hóösvény elágazik, figyelni lehet a csapatokat. Egy kettes party visszafordul. Talán valaki rosszul lett. A mieink haladnak tovább egyenesen, pedig úgy volt, hogy a legközelebbi, Vincent Piramid 4215 m-es csúcsára zarándokolnak akklimatizációs túra céljából.



Közben összeszedem magam én is, kiülök a ház elé. Mindig vágytam arra, hogy egyszer gondtalanul ülök egymagam, jó magasan egy menedékház előtt és csak napozok. No persze nyakig beöltözve, mert 10 fok alatt van a hőmérséklet. Érkezik egy fiú és egy lány. „Buongiorno!” Köszönnek, én pedig vissza. „Jelentkezzünk be, utána induljunk tovább!” – mondja a férfi. „Akkor sziasztok!”- köszönök újra. Szóba elegyedünk, kiderül, hogy ők is csoporttal vannak, de tegnap este vissza kellet menni a kis hegyi városkába, mert a műanyag baki megadta magát a leány lábán. Abban ugyan nem tudna felmászni 4000 méter fölé.


Viszonylag gyorsan eltelik a délelőtt és egy órára már vissza is érkeznek a fiúk. Kiderül, hogy mivel olyan ügyesen és gyorsan meneteltek felfelé, Balázs úgy döntött, hogy másszanak egy „rendesebb” csúcsot, így a Ludwigshöhe 4341 méteres spitzére araszoltak. Ahogy ez lenni szokott, a végén már egymást bíztatták. Álljunk meg! Ne álljunk! Menjünk! De végül csodálatos fotókat készítettek ebből a magasságból, ahonnan jól látszik a Matterhorn jellegzetes alakja, a Mont Blanc fehér sipkája, és még sok híres és áhított hegy az Alpok láncolatában. Visszafele pedig már hasadékok fölött kellett ugrálniuk. Közben megérkezik fentről egy kicsi, hajlott hátú néni (megtudtuk: 67 éves!). „A mama, aki beesett a gleccserhasadékba” – tájékoztatnak a többiek - (Akiből a hazaúton barkóba feladvány lett.)


(A mama, aki beesett a gleccserhasadékba - középen)

A füldugónak és a rosszullét elmúlásának köszönhetően én is tudok több órát aludni, de hajnalban sajnos nem látom a Gönczölt a nagy fehér tejföltől, és mást sem. Senkinek sem akaródzik feltápászkodni. Balázs beveti pszichológiai tudományát: „lemegyek a büfébe, addig mindenki magában döntse el, akar-e ma újabb csúcsot mászni!”. Kiderül, hogy külön-külön mindenki inkább vágyik vissza a napsütötte Garda-tóra, via ferrátáira és pálmafáira, ahonnan két napja feljöttünk fel a hegyekbe.



Jó döntés volt, a felhők szépen követtek minket egészen Alagnáig (ahol nem kaptunk pizzát, mondván, hogy „ma nincs pizza és kész”). Aztán tovább követtek a Garda-tóig és egészen Magyarországig.

Közben azért még történt egy s más. Ugyanis minden úgy kezdődött, hogy Laciék családdal érkeztek a Garda-tó partjára. Ők Arco belvárosában, appartmanban helyezkedtek el, mi pedig a törzskempingünkben vertünk sátrat. Balázs, Frankie és Laci az utazás fáradalmaival nem törődve megmászták a Monte Albano nevű ferrátát, ami D/E-s besorolást kapott, így ők abszolút visszafele haladtak a nehézségi skálán. Délután Laci vigyázott a 10 hónapos Rajmira, míg mi lányok a kemping feletti begyakorló sziklaúton szórakoztunk. Mindez persze 37 fokban. Másnap már Dezsőékkel kiegészítve mentünk fel egy szurdok bejáratához. Itt rögtön sziklába vert lépéseken kapaszkodott felfelé a csapat, amíg én megtanítottam Rajmit kavicsokat dobálni a patakba, és persze kipróbálta a ferrátát is. Dezsőék a gleccsertúra után lementek Veronába, Eszti megmutatta nekik Júlia erkélyét :-). Többiek másztak a tó-parti rámpán, vagy strandoltak.






Míg végül a második 4000 méteres csúcs helyett beígért ferrata úton képeslapra illő fotók készültek. Ez egy szuper jó bemelegítő, vagy levezető út, gyönyörű panorámával. Igazi csemege. Nem is kívánt senki nagyobb erőfeszítést tenni, hogy még egy kis csúcsocskára feljusson. Inkább a búzasört választottuk a falu egyetlen éttermében, ahol a háziúr – megzavarván az ebédhez készülődését – dohogott egy sort. De mi nem hagytuk kidobni magunkat, hiszen már annyi mindenen túl voltunk egy hét alatt.

Kata


Legközelebb 2011. július 11-17-én megyünk a Garda-tóra és 2011. július 21-16-án a Monte Rosára. Tarts velünk!



2010. június 17., csütörtök

"Vannak vidékek legbelül"


Ahol a csúcsok bajnokai is parányinak és rövid életűnek érzik magukat; ezek a gleccserek. Belehajolok egy szűk, párhuzamos hasadékba. Megtetszik a vastag jég színe, ahogy a mélységgel változik. Nem látom eléggé így állva és letérdelek a két szélére. Belső függőleges, vizes falait simogatva teljesen kihűlnek az ujjaim. Végül fekszem az egyik oldalán és vállból az egész kezem belelóg. Nem is tudom igazán, miért csinálom. Több ez, mint kíváncsiság. Gyerekes öröm tölt el. És tisztelet a természet furcsa, nagy jelensége iránt. Nem félek tőle, de valódi tiszteletet parancsol a hely. Csak fekszem itt a nagy rém fagyott hátán. Most nem érzem, hogy mozog, pedig tudom. Egy másik gleccser jut eszembe, pontosan ennek a vonulatnak a túloldaláról. Annak a szélén sátoroztunk a cimboráimmal pár évvel ezelőtt. Akkor hallottam a morgásokat és a roppanásokat. Most csönd van és nyugalom. Nem sietünk, pedig későre jár, és a felhők gyülekeznek.


Átbillentem a fejem a másik irányba. Ott a ház fent. Onnan jól látszik végig az egész, ahogy követi a völgy S kanyarját. Minket valószínűleg nem látnak már onnan, olyan parányiak vagyunk itt a nagy sárkánygyík hosszú hátán. Az „ösvény” egyenesen átmetszi a külső kanyart. Elképzelem, hogy merre is járunk. Valahol a Monte Rosa Ház és a Gorner gerinc között félúton. Kata már a nagy bordáknál jár. Fölbukkan az egyik tetején, majd eltűnik közöttük. Azok a jégbordák fentről nem tűnnek ilyen nagynak. Itt látszik csak a valódi méretük. Mint egy megfagyott tenger hullámai. Hágóvasban kell járni a meredek jeges oldalakon.

Mostanában nem nagyon volt olvadás. Mindenhol szilárd és jól tart. Ugrálunk a hullámok között. Balra a Matterhorn már fölhúzta szomorú, szürke kabátját. Elhagyjuk a gleccsert. Fölkaptatunk a gerincre, ahol az állomáson egy lelket sem találunk. A rossz idő miatt nem jár a fogaskerekű. Akkor gyalog tovább le. Ahhoz képest, hogy hajnal 2-kor indultunk a menedékházból a csúcsra, elég jól bírjuk. Estére már Zermattban járunk. Így ketten mindig gyorsan haladunk.

Gondolataimat fönt felejtettem a jégbordák között. Ott ugrálnak a hasadékok felett és néha kiülnek megpihenni egy-egy nagyobb kőre, amelyeket a jég szállít a hátán. De amilyen hatalmas képződmények a gleccserek, olyan sérülékenyek is. Néhány ºC emelkedés képes eltüntetni őket. Ha valóban eltűnnek, a völgyek üresek lesznek majd, és hosszú kőrakások, mint csontvázak tanúskodnak csak a nagy valamiről. Néhányan már nem léteznek, csak a kövek mesélnek róluk. A Gorner gleccser még hatalmas. Csodálatos, furcsa, veszélyes vidék ott a völgyben és bennem. Legbelül.

B.



2010. június 2., szerda

Arcon, bokron át




Ezt a helyet nem lehet megunni, főleg, hogy olyan sok mászóhely van egy rakáson, amikhez egy egész pályafutás is kevés volna.

Este érünk le a Garda-tóhoz, ahogy szoktunk. Rögtön rövidnadrágra és pólóra vetkőzünk az itthoni esős idők ruháiból. A megérkezési sörből magunknak – sajnos – dupla adagot kell vennünk, mert a csapat fele később érkezik majd, és hogy nézne az ki, hogy magukban söröznek.
Nem kelünk korán. Az otthoni, hosszan tartó rossz idő után ma nem zavar majd minket a Nap. Rövidebb és nem túl nehéz bemelegítő via ferrata túránk kiszállásánál már vissza is fordul a szemlélet. Mindenki a kemping hideg kék medencéjéről beszél. A várat megkerülve egy hátsó völgyön, szőlők és olajültetvények között „gurulunk le” a városba. Az ódon sikátorok fölött sziklapárkányokon szálegyenes tuják nőnek, a kertekben legyezőpálmák és itt-ott fügefa. Csak az első hűvös sörözőig kell mindezt elviselni. Ott aztán kigondoljuk a továbbiakat. Spagettifőzés, lubickolás a medencében, lógás Arco belvárosában, este pedig egy kis mászogatás a boulderkertben.

Következő napunkon egy nagyobb túra terve fürgébbé teszi a reggelt. Cél a Cima Sat nevű sziklacsúcs. Az út elején a szintemelkedést a fenyőfák megjelenése jól mutatja. Az első létráknál a város úgy tűnik, mintha csak egy makett lenne. A Trentins éppen behúz a kikötőbe. A második nagylétra felső szakasza függőlegesre szökik. A hónom alá kell vennem a létrafokot, amíg a karabinereimet átakasztom a szögön. Rozsdás kazánlemezből készült vastrepni osztja ketté a 72 m hosszú létrát. Alattam néhány méterrel Dezső valami régi olasz slágert harsog bele a levegőbe. Jobbra a Brenta Dolomitok még nagyon havas. Jó itt nekünk. Jó kis napsütés.

Egy nagyobb párkányzaton erdei szakaszt küzdünk le, majd jön az utolsó szirt. A túra végig egy tipikus létrás útnak mondható. A csúcs kicsi. Keresztjének szárán szokás szerint doboz, csúcskönyvvel. Nagy hibát kell bevallanom a csapatnak, amelyen már egy ideje töröm a fejem, hogy hogyan adjam elő kíméletesen. Diplomatikus megoldás mellett döntök: aki ilyen melegben is kért volna olvadt csúcscsokit, kettőt kap majd a kempingben.
A lefelé út több száz zikk-zakkon át csorog vissza a városban. Közeledve megihatják társaink utolsó korty vizét is, mert közeleg a sör. Egy óra múlva már a kikötő kőrakásán ugrálunk és didergünk a tóról jövő erős esti szélben. A pizza illatú sikátorok át kimenekülünk a tömegből, vissza Arcoba, ahol kedvenc pizzázónkban pótoljuk az elvesztett kalóriákat, könnyű olasz bor mellett.


Utolsó napunkon még egy kis kanyontúra, avagy játszótér nagyranőtt „gyerekeknek” (is). Araszolunk a patakmederben, ugrálunk a kis patak kövein, balettozás a kötélhídon. Forróság, ismét egy hűsítő úszásra vágyunk. No, meg is kapjuk, a tó vize jéghideg most még. A helyi kiskocsmában a séf edénynek használ egy hatalmas, egész parmezánsajtot. Meggyújt benne egy kis alkoholt, majd beleönti a tésztát, a paradicsomot, ilyen-olyan fűszereket, végül kiszedi a tányérunkra. Nem hiszem el. Egy gyerek szájtátva nézi az egészet. Mi járhat a fejében? Biztosan ezidáig csúcscsoki vagy dobostorta akart lenni farsangkor. Most eldöntötte: idén pizza lesz.




Délután hegymászó felszerelés tarhálás a rengeteg boltban, végül még mászogatunk valamit a szomszédos boulderkertben. És milyen szerencsések vagyunk, mi magyarok… mindig akad egy névnap, amire rá lehet fogni az esti bulit. Dehát ezt is meg kell csinálni valakinek!

B.