Arcon, bokron át

Ezt a helyet nem lehet megunni, főleg, hogy olyan sok mászóhely van egy rakáson, amikhez egy egész pályafutás is kevés volna.

Este érünk le a Garda-tóhoz, ahogy szoktunk. Rögtön rövidnadrágra és pólóra vetkőzünk az itthoni esős idők ruháiból. A megérkezési sörből magunknak – sajnos – dupla adagot kell vennünk, mert a csapat fele később érkezik majd, és hogy nézne az ki, hogy magukban söröznek.

Nem kelünk korán. Az otthoni, hosszan tartó rossz idő után ma nem zavar majd minket a Nap. Rövidebb és nem túl nehéz bemelegítő via ferrata túránk kiszállásánál már vissza is fordul a szemlélet. Mindenki a kemping hideg kék medencéjéről beszél. A várat megkerülve egy hátsó völgyön, szőlők és olajültetvények között „gurulunk le” a városba. Az ódon sikátorok fölött sziklapárkányokon szálegyenes tuják nőnek, a kertekben legyezőpálmák és itt-ott fügefa. Csak az első hűvös sörözőig kell mindezt elviselni. Ott aztán kigondoljuk a továbbiakat. Spagettifőzés, lubickolás a medencében, lógás Arco belvárosában, este pedig egy kis mászogatás a boulderkertben.

Következő napunkon egy nagyobb túra terve fürgébbé teszi a reggelt. Cél a Cima Sat nevű sziklacsúcs. Az út elején a szintemelkedést a fenyőfák megjelenése jól mutatja. Az első létráknál a város úgy tűnik, mintha csak egy makett lenne. A Trentins éppen behúz a kikötőbe. A második nagylétra felső szakasza függőlegesre szökik. A hónom alá kell vennem a létrafokot, amíg a karabinereimet átakasztom a szögön. Rozsdás kazánlemezből készült vastrepni osztja ketté a 72 m hosszú létrát. Alattam néhány méterrel Dezső valami régi olasz slágert harsog bele a levegőbe. Jobbra a Brenta Dolomitok még nagyon havas. Jó itt nekünk. Jó kis napsütés.

Egy nagyobb párkányzaton erdei szakaszt küzdünk le, majd jön az utolsó szirt. A túra végig egy tipikus létrás útnak mondható. A csúcs kicsi. Keresztjének szárán szokás szerint doboz, csúcskönyvvel. Nagy hibát kell bevallanom a csapatnak, amelyen már egy ideje töröm a fejem, hogy hogyan adjam elő kíméletesen. Diplomatikus megoldás mellett döntök: aki ilyen melegben is kért volna olvadt csúcscsokit, kettőt kap majd a kempingben.
A lefelé út több száz zikk-zakkon át csorog vissza a városban. Közeledve megihatják társaink utolsó korty vizét is, mert közeleg a sör. Egy óra múlva már a kikötő kőrakásán ugrálunk és didergünk a tóról jövő erős esti szélben. A pizza illatú sikátorok át kimenekülünk a tömegből, vissza Arcoba, ahol kedvenc pizzázónkban pótoljuk az elvesztett kalóriákat, könnyű olasz bor mellett.

Utolsó napunkon még egy kis kanyontúra, avagy játszótér nagyranőtt „gyerekeknek” (is). Araszolunk a patakmederben, ugrálunk a kis patak kövein, balettozás a kötélhídon. Forróság, ismét egy hűsítő úszásra vágyunk. No, meg is kapjuk, a tó vize jéghideg most még. A helyi kiskocsmában a séf edénynek használ egy hatalmas, egész parmezánsajtot. Meggyújt benne egy kis alkoholt, majd beleönti a tésztát, a paradicsomot, ilyen-olyan fűszereket, végül kiszedi a tányérunkra. Nem hiszem el. Egy gyerek szájtátva nézi az egészet. Mi járhat a fejében? Biztosan ezidáig csúcscsoki vagy dobostorta akart lenni farsangkor. Most eldöntötte: idén pizza lesz.

Délután hegymászó felszerelés tarhálás a rengeteg boltban, végül még mászogatunk valamit a szomszédos boulderkertben. És milyen szerencsések vagyunk, mi magyarok… mindig akad egy névnap, amire rá lehet fogni az esti bulit. Dehát ezt is meg kell csinálni valakinek!

B.