Szentivánéjen a mormoták földjén

Szentivánéj. Az év leghosszabb napja. Valóban. Nem csak mert ezen a napon van itt a környékünkön a legtovább világos. Az idén tényleg kevesebb alvás jutott. Történt ugyanis, hogy ezt az éjszakát egy jó nagy "franciaágyban" töltöttem. Ahhoz nem volt elég nagy, hogy 26-an elférjünk benne, de 13-an azért összepréselődtünk.

Még mielőtt fantasztikus bulira gondolnál..... igaz történetünk előző nap kezdődött, amikor a kb. 1 perccel rövidebb nappalt is jól kihasználtuk:

Hajnali 5-ös kelés, zötykölődés szép kis országunkon keresztül, este 8-as érkezés Tirolba, egy "zsákutca" faluba. Számításaink szerint a hegyitaxi felvisz 2100 méterre. Ha nem esik az eső. De esik. Legfontosabb és kevésbé szükséges holmik szortírozása után megindulunk a taxi keréknyomában. Az időjárás megkönyörül, így kényelmesen és szárazon - mint a liberós babaposi - baktatunk felfelé. Hátizsákjaink kissé túlméretesek (lévén a fuvarhoz igazítottuk), de vesszük a kanyarokat. 10-kor szürkül, s lassan csak sziluetteket látok. "Már megint mint keresek itt?" - kérdezem magamtól, baktatva a semmiben, a sötétben, s csak sejtésem van, hol járok, hiszen eddig még nem tapostam enneka hegynek az oldalát. Kiszélesedik a völgy, várom a hívogató sárga fényt egy ablakból, mint Juliska, amikor Jancsival eltévedt a sűrű, sötét erdőben. Egyelőre csak a szél érkezik, már csak a lábam elé nézek, meditálok, amelyeből Laci hangja riaszt: "ott a ház!". Valóban, mint a mesében, kellemes hőmérséklet, meleg vacsora, hideg sör, mosolygós fogadtatás. Este 11-kor, 2100 méteren a semmiben. Hiába, ez nem Magyarország. Az egész ház makulátlan, nincs kedvem még lefeküdni.

Reggel kényelmesen kelünk, hiszen a napi túraadagunk összesen 3 óra. Az időjárás nem felhőtlen, mondhatni rendkívül felhős, ezért mégis kicsit sürgetem a csapatot. Magamon is nevetek, hiszen legszívesebben itt maradnék, vagy lemennék a faluba, tudván, hogy a felső ház "visszazárt", még nem indult be a szezon. Biztos megint a megérzésem, ami azt súgja, a következő éjszakánk nem lesz kellemes.

Gyönyörű a völgy, elfelejtem, hogy inkább lefelé mennék. "Piiiijjjj, piiiiijjj" -jeleznek a mormoták. "Jönnek! Itt vannak az idei turisták!" Kidugja a fejét, a másik iszkol a meghízott fenekével, egy páros táncol, vagy éppen

Mielőtt felkel a Nap

A Mont Blanc tetején

Fázom. A menedékház étkezőjének padlóján jutott szálláshely. Lassan telik az idő. „Jó reggelt, háromnegyed kettő!” – hallatszik francia majd angol nyelven, és felkapcsolják a villanyt. Letápászkodnak az asztalról, padról is az emberek. Teát kérek, és leerőltetek egy halkonzervet. Szinte mindent magamra veszek, két pulóvert, viharkabátot és szélálló nadrágot, így is megfagyok, mire kiérek a mosdóba a jeges fémlétrákon. Mínusz 11 fok van, erős szél. Alattam 3000 méterrel Chamonix még javában alszik. Irigylem a fényeit, a hálószobák melegét, kényelmét.

A frissebb csapatok már elindultak, mi egy kicsit a végére maradunk. Hajnali három elmúlik, mire bekötjük magunkat a kötelekbe. Néhány lépés után máris a fagyott hógerincbe mélyednek hágóvasaink éles fogai és a jégcsákányok hegye. Nehezen vesszük a levegőt, a megszokott, tengerszinti mennyiségű oxigén felével kell beérnünk itt négyezer méteren. Az út monoton, hideg és sötét. Egyetlen látnivaló az előttünk kígyózó sorban araszoló hegymászók fejlámpái adta fényfűzér, ami mint csatárláncba állított szentjánosbogársor világítja be a Goûter és a Dom csúcs meredek hólejtőit. Elmosolyodom: majdcsak reggel lesz, s kisüt a nap. Egyszercsak Sanyi elkeseredett hangja állít meg bennünket. Nem bírja a térde. A munkában megerőltette, amit ideiglenesen rendbe hoztak. Néhány nappal ezelőtt, a Breithorn 4100 méteres csúcsát másztuk, hogy jól tudjunk alkalmazkodni a Mont Blanc magasságához. Akkor még semmi probléma sem volt. Most minden egyes lépés kín számára. Laci felajánlja, hogy visszakíséri a házba, őt a magashegyi betegség lassítja. Az előző két napi túrát összevontuk, mert mindenki jó erőben érezte magát és a 600 méteres meredek sziklafalat így ugyan friss hóban, de napsütésben tudtuk mászni. Talán sok volt egy napra. Gábor átköti magát hozzánk. Taposás, taposás, levegő….taposás, taposás, levegő… Megpillantjuk végre a hírhedt Vallot bivakot. Ez sorsdöntő hely több szempontból. Először is általában innen fordulnak vissza azok, akik nem bírják a magasságot, másodszor be tudunk húzódni a szél elől, harmadszor pedig itt szokta érni a napfelkelte a hegymászókat, ami erőt ad továbbmászáshoz. A ház egy fémdoboz, benne félhomály, egy-két sárga pokróc, amin néhány ember fejét ölébe hajtva küzd fejfájással, hányingerrel. A látványt félretéve muszáj enni és inni. „Mire kimegyünk innen, felkel a Nap.” – reménykedem. De sajnos még mindig nem nyújtogatja sugarait, pedig jó lenne meleg simogatása. „Talán, mire a csúcsra érünk, felülkerekedik a felhőkön.” Betakarom az arcom a viharkabát kapucnijával, csak lefele nézek. Araszolunk föl, föl, föl, majd ismét veszítünk a nehezen megszerzett szintemelkedésből. Újra föl, és újra le. Mint egy hullámvasút. Csak sokkal lassúbb. Egyre keskenyebb a gerinc, az 50 fokos lejtőre kell kilépni, hogy elengedjük a lefelé jövőket. Süvít a szél, jobban összehúzom a sapkám. „Fent vagyunk!” – kiabálja Balázs, amit a széltől alig hallok meg, 4810 méteren, Európa tetején, a Mont Blanc csúcsán.


A vad szél belekap egy pillanatra a zászlónkba. Sajnos nincs olyan jó közönsége, mint a Breithornon, ahol a franciák mosolyogva érdeklődtek, vagy mint Chamonixban, ahol a főtéren vidáman lobogtattuk. Hiszen itt még mindig a felhők fölött van a Nap.

Lefelé keresni kell a nyomokat. Egy páros rossz irányba megy, de nem hagyjuk őket elveszni. Tizenegy órára már újra a házban isszuk a teát. Nincs nagy kedvem még egy éjszakát a padlón tölteni, jó lenne lemenni a fal alatti menedékházba. Szerencsére a fiúk is azt remélik, akár a kempingig is lejuthatunk még ma. Megkezdjük az ereszkedést a sziklafalon és három előtt már a gleccseren vagyunk, 3000 méteren. Végre! Süt a nap!

Szélsőséges helyzetekben minden átértékelődik. A Nap melege, a város fénye, az otthon kényelme. Természetesnek vesszük, hogy ágyban alszunk, kinyitjuk a csapot és megmosakodhatunk, benézünk a hűtőszekrénybe és friss ételt, hideg italt találunk, megnyomunk egy kapcsolót és fény fogad. De ha egy pillanatra kilépünk a civilizációból, a megszokásból, visszatérve megváltozik az értékrendünk.

Legközelebb 2011. július 27-én indulunk a Mont Blancra. Tarts velünk!