Láb alatt a macska

Hisztek-e a hegy szellemében? És abban, hogy az macska képében jelenik meg? Nem, én sem hittem benne. De! Legutóbbi Triglav-mászásunkat elejétől végig kísérte(tte) „A MACSKA”.

A Gerlahfalvi csúcsmászás kísérletünktől két, igen fontos információ birtokában lévő személy tántorított el bennünket. Aigner Szilárd, aki hóvihart ábrázoló piktogramokkal ijesztgetett, illetve Jana Sarkanyova, aki e-mailünke válaszolva közölte: „Sorry, but for this weekend is Silezsky dom completly busy.” Nézzük meg, leér-e az É-K-ről érkező hidegfront Szlovéniáig. Szuper! Ragyogó napsütést ígérnek egész hétvégére a Juliai Alpokba. „Ok, de akkor valami mászós úton próbáljuk a Triglavot!” – mondja Attila. Honlapok, kalauzok, emlékek átkutatása után kiegyezünk a Bambergova útvonalban. Mivel Ibolya férjéék Bovecbe mennek raftingolni, kijelöljük a kisvárost bázisnak.

A sötét, párás hajnalon kissé álmosan közeledünk Tolmin felől völgyünkhöz. Naná, hogy nem lehet autóval behajtani a térképen jelölt műútra, így plusz egy óra gyaloglással indítunk. Hóhatár-kémlelés. Hágóvas? Jégcsákány? Kötelek? Plusz súly, de mit tehetünk, szükség lehet rá. Az első pihenőnél előkerül a bozótból egy macska. „Lehet, hogy veszett, mert túl barátságos” – jegyzi meg Attila. Szép tiszta, a tekintete is rendben van, nincs túlságosan lefogyva, amolyan igazi házimacska, nemrég kóborolhatott el, de fenntartással engedjük a dörgölőzését. Dorombol egy kis reggeliért, biztosan nagyon éhes. Néhány pillanat múlva Ibolya szendvicsét vígan falja. Jön utánunk, alattunk, mellettünk, arra kell figyelnünk, hogy ne lépjünk rá. Úgy 1300 m-ig hallgatjuk még nyervogását, aztán elmarad.

Három óra szerpentines bandukolással elérjük a Luknja-hágót. A jó fogások és lépések ellenére nehézkesen indul a függőleges torna. Ibolya – első ferrátája ellenére - ügyesen veszi az akadályokat, egyáltalán nem aggódik a kitett helyeken. Néhány felszökés után belejövünk a kapaszkodásba, majd egy szűk sziklaszoros következik. Pont olyan mint a „Katzenkopf” (Már megint egy „macska”!) nevű út a Raxon. Itt is csak a lemaradt cica feje férne be, mi zsákkal többször megszorulunk, kívül kell emelkednünk a kéményből, csak a vége felé bővül ki annyira, hogy be lehet mászni. Dél elmúlt, egy meredek tábla leküzdése után, kissé kitett lépéssel és még egy kis csipkés gerincjárással érjük el a Sfinga (2384m) platóját. Innen már teljes valójában látjuk a csúcstömböt, ami így behavazva látványnak csodálatos, de a mászás valószínűleg kevésbé lesz élvezetes. Délután kettőkor a lejegesedett karrmezőt tapossuk. Az előttünk járók ügyes nyoma sokat segít a haladásban. Hágóvasat nem csatolunk, mert hol havon, hol a sziklán járunk. (Tudtátok, hogy a szlovákok a kis hágóvasat „macski”-nak hívják?) Jobbra fönt a két 2500 körüli ikercsúcs között egy I. Világháborús épület, még jól jöhet egy kényszerbivakhoz. A havas moréna fölött már látjuk a beszállást. Szépen feljutunk a szikláig, ahol vaskampókban tudunk kapaszkodni, néhol biztosítani. Csak óvatosan, mert a nyomok jegesek, a sziklák havasak! Eltűnnek a vasak, egy kuloár tárul elénk, azonban a nyom megszűnik. Látni a jelzést, sajnos ezen a szinte függőleges lavinalejtőn kellene felmásznunk. Nehéz a döntés, de gyorsan meg kell hozni, mert késő ősz lévén, hamarosan lemegy a nap. Nem látunk standolásra alkalmas helyet, viszont a 30 m-es segédkötelünk nem elég a következő szikláig. A lavinás hó nem valószínű, hogy megtartja a jégcsavart. Ennyi volt? 2600 m körül járunk, a Triglavska skrbina hágó alatt. 2100 m szintemelkedés után az visszavonulás mellett döntünk. Bekötés, stand, ereszkedés, jól meg minden. Már csak Ibolya gyorstalpaló tanfolyama van hátra a menetből biztosításról. Összekötjük magunkat erre a rövid szakaszra is. Jó döntés, mert Ibolya megcsúszik, sikerül megfogni magát ....de mégsem...., ma először egy kicsit meglepődöttnek látszik, Attila ügyesen lenyomja a nepáli jégfejszéit, így Ibolya megmenekül a további szánkázástól, és mi is. Felszerelés le, öltözködés, mert felélénkült a szél, kezdődik a naplemente!

A fejemben már megfogalmazódtak a lehetőségek. 1. Elindulunk egy zergeösvényen az Aljažev Dom felé, ami nincs ugyan nyitva, de megkerülve a csúcstömböt, egy kis klettersteigezés árán kb. 3 óra alatt elérhető a Kredarica. 2. Felmászunk kb. 250 m-t az emlékromhoz és bivakolunk. 3. Leereszkedünk egy egérúton a kocsihoz. Normál turistaösvény, kb. 4 óra. A 3. verzió mellett döntünk. Indulás előtt „játszunk” egy órát a naplemente és egymás fotózásával. Szinte nappali, de mégis sejtelmes fényben indulunk a könnyű turistaútnak, úgy tűnik, rohamosan veszítjük a szinteket, pedig még mindig 2000 métert mutat a magasságmérő. „Rosszul mér az óra” – mondja Attila. Pedig szabad szemmel is látható, hogy milyen mélyen van a völgy. És a méterek egyre lassabban fogynak, egyre többször kell megállni, hogy kinyújtóztassuk térdeinket. Közben Ibolya sms-ben megrendeli a vacsorát: ilyen-olyan-amolyan pizzák és sörök! Még mindig túl magasan járunk, botladozunk a fehér görgős kavicsokban, a nagy hasalásokat szerintem csak a túrabotoknak köszönhetően ússzuk meg. Közben a fejlámpákat is fel kell kapcsolni. Egyszer csak ismerős hang hallatszik. Az az ismerős hang, amin felfelé annyit bosszankodtunk. Szegény cirmos megvárt bennünket 1300-on. Ha eddig nem volt elég akadályunk, most megérkezett. A macsek változatlanul éhes. Mindennel próbálkozik, a nyávogástól, a dorombolásig. Mi meg mondogatjuk: „ha leérünk a parkolóhoz, megkapod a szendvicseinket macska! Ha már most odaadjuk a kajánkat, fennragadsz a hegyen, mint délelőtt, cica!”

16 óra mászás, gyaloglás, 2100 szintemelkedés és ugyanannyi ereszkedés után végre beérünk az erdei házak közé. Még egy utolsó pihi, a cica megkapja a szendvicseket. És végre levehetjük a bakancsokat. Elgondolkodom azon, hogy mi segítettünk a cicának lejutni a hegyről, vagy a hegy akart üzenni a cicával, hogy „Ne gyertek! Most nem alkalmas!”