Mandala túra élmények és információk

Pünkösd a Garda-tón

Szerdán indulunk a szokásos kis késéssel. Lacit felvesszük Baján. Egész éjszakás utazás. Nekem könnyű, mivel a hátsó ülésre kényszerülök Laci hosszú lábai miatt, úgy döntök, kihasználom a lehetőséget. Majdnem elférek keresztben Tamás Berlingójában.

Reggel fél hatkor érkezünk a Garda-tóra kempingünkbe. Még alszik az egész tábor, ezért nem kezdünk kocsiajtót csapkodni, sátorcöveket kalapálni. Fiúk megpróbálnak egy picit szundítani, persze továbbra is ülve. Egy óra múlva éledeznek a sátorlakók, Gábor üdvözöl bennünket. Akkor gyorsan verjünk sátrat és aludjuk 2-3 órát! – mondja Tamás, de csak a sátorállítás valósult meg. Gábor buzdít bennünket, szép idő ígérkezik, kicsit mászóiskolázunk! Elmegyünk egy szép, új (kalauzban nincs benne), de szemmel láthatóan könnyű falhoz. Mászogatás, új tanfolyamároknak standépítés. Nekünk sem árt az ismétlés. Élvezem az ereszkedéseket, Tamás meg újdonsült tudományát próbálja átadni Lacinak. Gábor a Varga családdal (apa és fia) foglalatoskodik főleg, mert nem akar épülni a standjuk. Később a kisebbik Gábor belefog egy kéménybe, ami nehéznek bizonyul. Szilvi is kénytelen megmászni egy rövid de nehezebb szakaszt. Majd újabb nehéz feladatot kap, közben a fiúk szorgalmasan fotózzák és videózzák. Nem értem miért, de valahogy több felvétel készül róla, mint az Apa Gáborról :-)). Na jó! Végre mehetünk pizzázni, meg borozni. Vacsi után a kempingben még előkerülnek valahonnan újabb borok. „Ki tudja merre, merre visz a végzet.....” – mint másnap kisebb Gábortól megtudtuk, gondolta, hogy az István király után ez jön. Na meg a fürdés, irány a kemping medencéje!

Reggel persze majdnem ugyanolyan fáradtan ébredünk, mint ahogy előző hajnalban megérkeztünk. De nincs mese, be kell mutatnunk az újdonsült tanfolyamároknak az önmentést. 11-re mindenkinek sikerül a fára lógatott kötélen legalább egyszer felmentenie magát. Így mostmár „nyugodtan” mehetünk több kötélhosszas utat mászni. Szuper! Tegnap viccelődtünk, hogy a várba kellene felmászni. Nem, nem, mégsem, csak szembe vele egy szép gerincen. A szikla szuper, az idő kiváló. Hip-hopp fent vagyunk egy fél kötélhosszat, nekem kell előlmászni a traverzet. Stand! Jöhet Szilvi. Úgy látom, ő sem tartja túl bizalomgerjesztőnek a helyzetet, de lassan megérkezik hozzám, és már mehet is tovább. De nem sokáig. A sok osztrák parti mind összegyűlt. Közben a kitett sziklát nyaldossa a hideg szél. Meg engem is. Lent még majd megfőttünk, itt azért a kis trikó kevés, de nem tudunk mozogni, Szilvinek meg kell várni, míg az osztrák „mamát” valahogy felimádkozza a „papa”. Végre, engedhetem a kötelet. Nem ott van a stand, ahol gondoltam, hanem jön még egy szép kis tábla, kevés fogással. (Hát ezért vacakolt annyit a néni.) Gyönyörű a kilátás a Garda-tóra és a környező sziklákra hegyekre. Kicsit vacogunk a standban, de az éppen felérkező osztrák fiúnak olyan szép szeme van és ránk mosolyog, többször is :-)) De éppen felér idősb. Gábor, megvárom míg standol és beszerel, hogy biztos rendben legyen, elfáradt. Végre sikerül leereszkedni, még ráérünk kicsit napozni, mire a többiek is megoldják a feladatot. Irány ismét a tegnapi pizzéria, immár (sokkal) kevesebb borral.

Reggeli, pakolás, búcsúzkodás, a tanfolyamosok elindulnak Ausztria felé Gáborral. Mi pedig átmegyünk Moriba, ahol szeretnénk megmászni a Monte Albano ferratat. Előtte benézünk a városba, hogy klettersteigszettet, meg mittudoménmit vásároljuk. Mire végzünk, rendesen esik, így aztán Moriból nem lesz semmi. Főzés, ebédelés után visszamegyünk a városba, minden kempinglakó a túraboltokban shoppingol. Szuper ez az idő. Mármint a kereskedőknek. A vacsorafőzést ismét a pizzakészítőkre bízzuk, este pedig a másnapi időjárást jósolgatva tanakodunk a másnapi programon. Tamás már nagyon szeretné látni a Dolomitok gyönyörű szikláit, kipróbálni a ferrátázást.

Madárcsicsergésre ébredünk. Az este kinézett Brigata-úthoz már nekem is van kedvem. Indulás! Egy kis pálya, egy kis kanyargás és már ott is vagyunk. A ferrata kezdete combig érő hóban található :-(( rossz jel. Tamás álmaiban nem így nézett ki egy ferrata-túra, az örökös karabinercsattogtatás, a vizes szikla egy kis hóval, jól beöltözve.... A könyvek fotóin mindig vidámak a figurák a láncos utakon. Felérünk a traverzrészre, térdig süppedünk a hóban, közben valami kopog a sisakomon. Jégeső :-(( . Szerencsére csak ötperces, így haladhatunk tovább, pedig már épp nézem a menekülőutat. Egy meredek hólejtőn kell áttraverzálni. Laci gond nélkül átjut, mi addig figyeljük, ha elvinné egy hirtelen meginduló lavina, hol kell keresni. Aztán mi is szépen egyesével átmegyünk és lassan elérjük a kapaszkodósrészt. Látjuk, hogy egy négyes parti lefelé ereszkedik. Lehet, hogy túl jeges az út? Mi azért elindulunk felfelé rajta, egy kényelmes helyen elengednek bennünket, Tamás kérdésére a válasz az, hogy azért fordultak vissza, mert van velük egy kezdő és beijedt a meredek pályán, de úgy gondolják, nem jeges, mert előttük haladt egy másik négyes csoport és szépen tempósan tudtak menni. Azt hiszem, nem értem jól, hogy mit kérdez angolul. Ja, hideg sörünk? Sajnos nincs nálunk momentán! J Kapaszkodunk tovább. „Volna még, volna még egy percem helyrehozni.....” nem tudom honnan jutott az eszembe ez az idióta szám. Tamás is átveszi, hangosan. Úgysincs itt senki. Tavalyelőtt bezzeg, mint a karácsonyfa, úgy nézett ki ez az út, végig lógtak a színesruhás emberkék a láncon. Most tök jó, de a sportos 1 órás menetidőt már biztos nem teljesítjük. A legfelső szakaszt én sem másztam legutóbb, mert Norbiékkal eluntuk a sorállást és inkább a sétautat választottuk a házig. Jó kis kémény, élménymászás, az idő is elcsöndesedett. Függő játszma a két sziklafal közötti függőhídon :-)) 2400 m-en. Élvezzük, hogy megint gyerekek lehetünk, és nincs türelmetlen tömeg mögöttünk. Újra hótaposás, mire a házig érünk már rendesen zuhog a hó. Hideg van, de a fiúkra még kicsit várni kell. Fotózgatnak J . Nem sokat vacakolunk a kajálással, mert jó kis hideg szél csapkodja a hópelyheket. Hát a képeken tényleg nem ilyen a Dolomitok. Szikrázó napsütésben vörösen izzó sziklák hm. Most inkább fekete. Tavalyelőtt felmásztunk a 2700-as csúcsra, most persze szóba sem kerülhet. A lefele vezető utat kémlelem, de semmi nyom a zöld jelzés fele, csak a piros irányába. Menjünk a nyomon, azt talán biztosabb, meg jobb is ha nem nekünk kell ezen dolgozni. A lábnyomok hirtelen eltűnnek a semmiben, mikor közelebb érünk, látjuk, hogy mi is oda fogunk ereszkedni. Gyakorlatilag zökkenőmentesen halad a lefelémászás szépen tart a mély hó, a hágóvasat nem csatoljuk fel. Nagyon közelinek tűnik az országút alattunk, de még mindig 2300-on vagyunk, még sokat kell menni. Látom, az előttünk menő parti is elunta, mert nadrágféken folytatta az utat. Rajtam nincs orkánnadrág, de azért kipróbálom. J További esés-kelések, hóbanhempergések és két óra árán sikerül végre a parkolóba leérni, innen még fél óra a kocsi, ahol átvehetjük a száraz cuccokat. Éjfél van, mire a jól megérdemelt pizzánkat megkapjuk. Reggel már csak a sátorbontás van hátra…