"Vannak vidékek legbelül"

Ahol a csúcsok bajnokai is parányinak és rövid életűnek érzik magukat; ezek a gleccserek. Belehajolok egy szűk, párhuzamos hasadékba. Megtetszik a vastag jég színe, ahogy a mélységgel változik. Nem látom eléggé így állva és letérdelek a két szélére. Belső függőleges, vizes falait simogatva teljesen kihűlnek az ujjaim. Végül fekszem az egyik oldalán és vállból az egész kezem belelóg. Nem is tudom igazán, miért csinálom. Több ez, mint kíváncsiság. Gyerekes öröm tölt el. És tisztelet a természet furcsa, nagy jelensége iránt. Nem félek tőle, de valódi tiszteletet parancsol a hely. Csak fekszem itt a nagy rém fagyott hátán. Most nem érzem, hogy mozog, pedig tudom. Egy másik gleccser jut eszembe, pontosan ennek a vonulatnak a túloldaláról. Annak a szélén sátoroztunk a cimboráimmal pár évvel ezelőtt. Akkor hallottam a morgásokat és a roppanásokat. Most csönd van és nyugalom. Nem sietünk, pedig későre jár, és a felhők gyülekeznek.

Átbillentem a fejem a másik irányba. Ott a ház fent. Onnan jól látszik végig az egész, ahogy követi a völgy S kanyarját. Minket valószínűleg nem látnak már onnan, olyan parányiak vagyunk itt a nagy sárkánygyík hosszú hátán. Az „ösvény” egyenesen átmetszi a külső kanyart. Elképzelem, hogy merre is járunk. Valahol a Monte Rosa Ház és a Gorner gerinc között félúton. Kata már a nagy bordáknál jár. Fölbukkan az egyik tetején, majd eltűnik közöttük. Azok a jégbordák fentről nem tűnnek ilyen nagynak. Itt látszik csak a valódi méretük. Mint egy megfagyott tenger hullámai. Hágóvasban kell járni a meredek jeges oldalakon.

Mostanában nem nagyon volt olvadás. Mindenhol szilárd és jól tart. Ugrálunk a hullámok között. Balra a Matterhorn már fölhúzta szomorú, szürke kabátját. Elhagyjuk a gleccsert. Fölkaptatunk a gerincre, ahol az állomáson egy lelket sem találunk. A rossz idő miatt nem jár a fogaskerekű. Akkor gyalog tovább le. Ahhoz képest, hogy hajnal 2-kor indultunk a menedékházból a csúcsra, elég jól bírjuk. Estére már Zermattban járunk. Így ketten mindig gyorsan haladunk.

Gondolataimat fönt felejtettem a jégbordák között. Ott ugrálnak a hasadékok felett és néha kiülnek megpihenni egy-egy nagyobb kőre, amelyeket a jég szállít a hátán. De amilyen hatalmas képződmények a gleccserek, olyan sérülékenyek is. Néhány ºC emelkedés képes eltüntetni őket. Ha valóban eltűnnek, a völgyek üresek lesznek majd, és hosszú kőrakások, mint csontvázak tanúskodnak csak a nagy valamiről. Néhányan már nem léteznek, csak a kövek mesélnek róluk. A Gorner gleccser még hatalmas. Csodálatos, furcsa, veszélyes vidék ott a völgyben és bennem. Legbelül.

B.

Arcon, bokron át

Ezt a helyet nem lehet megunni, főleg, hogy olyan sok mászóhely van egy rakáson, amikhez egy egész pályafutás is kevés volna.

Este érünk le a Garda-tóhoz, ahogy szoktunk. Rögtön rövidnadrágra és pólóra vetkőzünk az itthoni esős idők ruháiból. A megérkezési sörből magunknak – sajnos – dupla adagot kell vennünk, mert a csapat fele később érkezik majd, és hogy nézne az ki, hogy magukban söröznek.

Nem kelünk korán. Az otthoni, hosszan tartó rossz idő után ma nem zavar majd minket a Nap. Rövidebb és nem túl nehéz bemelegítő via ferrata túránk kiszállásánál már vissza is fordul a szemlélet. Mindenki a kemping hideg kék medencéjéről beszél. A várat megkerülve egy hátsó völgyön, szőlők és olajültetvények között „gurulunk le” a városba. Az ódon sikátorok fölött sziklapárkányokon szálegyenes tuják nőnek, a kertekben legyezőpálmák és itt-ott fügefa. Csak az első hűvös sörözőig kell mindezt elviselni. Ott aztán kigondoljuk a továbbiakat. Spagettifőzés, lubickolás a medencében, lógás Arco belvárosában, este pedig egy kis mászogatás a boulderkertben.

Következő napunkon egy nagyobb túra terve fürgébbé teszi a reggelt. Cél a Cima Sat nevű sziklacsúcs. Az út elején a szintemelkedést a fenyőfák megjelenése jól mutatja. Az első létráknál a város úgy tűnik, mintha csak egy makett lenne. A Trentins éppen behúz a kikötőbe. A második nagylétra felső szakasza függőlegesre szökik. A hónom alá kell vennem a létrafokot, amíg a karabinereimet átakasztom a szögön. Rozsdás kazánlemezből készült vastrepni osztja ketté a 72 m hosszú létrát. Alattam néhány méterrel Dezső valami régi olasz slágert harsog bele a levegőbe. Jobbra a Brenta Dolomitok még nagyon havas. Jó itt nekünk. Jó kis napsütés.

Egy nagyobb párkányzaton erdei szakaszt küzdünk le, majd jön az utolsó szirt. A túra végig egy tipikus létrás útnak mondható. A csúcs kicsi. Keresztjének szárán szokás szerint doboz, csúcskönyvvel. Nagy hibát kell bevallanom a csapatnak, amelyen már egy ideje töröm a fejem, hogy hogyan adjam elő kíméletesen. Diplomatikus megoldás mellett döntök: aki ilyen melegben is kért volna olvadt csúcscsokit, kettőt kap majd a kempingben.
A lefelé út több száz zikk-zakkon át csorog vissza a városban. Közeledve megihatják társaink utolsó korty vizét is, mert közeleg a sör. Egy óra múlva már a kikötő kőrakásán ugrálunk és didergünk a tóról jövő erős esti szélben. A pizza illatú sikátorok át kimenekülünk a tömegből, vissza Arcoba, ahol kedvenc pizzázónkban pótoljuk az elvesztett kalóriákat, könnyű olasz bor mellett.

Utolsó napunkon még egy kis kanyontúra, avagy játszótér nagyranőtt „gyerekeknek” (is). Araszolunk a patakmederben, ugrálunk a kis patak kövein, balettozás a kötélhídon. Forróság, ismét egy hűsítő úszásra vágyunk. No, meg is kapjuk, a tó vize jéghideg most még. A helyi kiskocsmában a séf edénynek használ egy hatalmas, egész parmezánsajtot. Meggyújt benne egy kis alkoholt, majd beleönti a tésztát, a paradicsomot, ilyen-olyan fűszereket, végül kiszedi a tányérunkra. Nem hiszem el. Egy gyerek szájtátva nézi az egészet. Mi járhat a fejében? Biztosan ezidáig csúcscsoki vagy dobostorta akart lenni farsangkor. Most eldöntötte: idén pizza lesz.

Délután hegymászó felszerelés tarhálás a rengeteg boltban, végül még mászogatunk valamit a szomszédos boulderkertben. És milyen szerencsések vagyunk, mi magyarok… mindig akad egy névnap, amire rá lehet fogni az esti bulit. Dehát ezt is meg kell csinálni valakinek!

B.