A mama, aki beesett a gleccserhasadékba

Két és fél méteres vékony, fehér, kissé áttetsző emberalakok ugrálnak az óriási gleccserhasadékokon. Felébredek. Az ágyam közvetlenül az ablak mellett, csak el kell fordulnom és még az éjjeli sötétségben is jól látom a tátongó jégszakadékokat. Csak lázálom volt, nem ugrándoznak itt szellemek. Talán a hirtelen nagy magasság az oka. Reggel még tengerszinten, most 3611 méteren vagyunk. A Liskamm csúcsát fátyolként betakarja egy felhő. Mire újra kinyitom a szemem, a Göncölszekér formáját fedezem fel a csillagok között. Lassan pirkad, mozgolódik az egész ház. Kiderül, gyakorlatilag senki sem aludt a szobában. Köszönhetően annak is, hogy a láger, ami 3 db 3 emeletes! ágyból és a tető alatti sufniban berendezett fekvőhelyekből áll, a mosdó mellett kapott helyet. A mosdóajtó pedig minden alkalommal becsapódik, ha valaki használja, és persze a 170 ember (teltház van) ki-be járkál, mert ők sem tudnak aludni. No és persze Dezső is velünk van, aki jó hangosan tud horkolni. Fiúk öltöznek, én nem tudok felkelni (pedig sokat jártam magas hegyen, nem értem a szervezetem ilyen hozzáállását).

Jó fél óra múlva az ablakon keresztül követem egyenletes lépteiket, amint beállnak abba a nyomvonalba, amit a korábban kelő csapatok tapostak felfelé a gleccseren. Kerülgetik a hasadékokat, megállnak szuszogni, inni. Talán el tudnak majszolni egy müzliszeletet. Egészen a vállig, ahol a hóösvény elágazik, figyelni lehet a csapatokat. Egy kettes party visszafordul. Talán valaki rosszul lett. A mieink haladnak tovább egyenesen, pedig úgy volt, hogy a legközelebbi, Vincent Piramid 4215 m-es csúcsára zarándokolnak akklimatizációs túra céljából.

Közben összeszedem magam én is, kiülök a ház elé. Mindig vágytam arra, hogy egyszer gondtalanul ülök egymagam, jó magasan egy menedékház előtt és csak napozok. No persze nyakig beöltözve, mert 10 fok alatt van a hőmérséklet. Érkezik egy fiú és egy lány. „Buongiorno!” Köszönnek, én pedig vissza. „Jelentkezzünk be, utána induljunk tovább!” – mondja a férfi. „Akkor sziasztok!”- köszönök újra. Szóba elegyedünk, kiderül, hogy ők is csoporttal vannak, de tegnap este vissza kellet menni a kis hegyi városkába, mert a műanyag baki megadta magát a leány lábán. Abban ugyan nem tudna felmászni 4000 méter fölé.

Viszonylag gyorsan eltelik a délelőtt és egy órára már vissza is érkeznek a fiúk. Kiderül, hogy mivel olyan ügyesen és gyorsan meneteltek felfelé, Balázs úgy döntött, hogy másszanak egy „rendesebb” csúcsot, így a Ludwigshöhe 4341 méteres spitzére araszoltak. Ahogy ez lenni szokott, a végén már egymást bíztatták. Álljunk meg! Ne álljunk! Menjünk! De végül csodálatos fotókat készítettek ebből a magasságból, ahonnan jól látszik a Matterhorn jellegzetes alakja, a Mont Blanc fehér sipkája, és még sok híres és áhított hegy az Alpok láncolatában. Visszafele pedig már hasadékok fölött kellett ugrálniuk. Közben megérkezik fentről egy kicsi, hajlott hátú néni (megtudtuk: 67 éves!). „A mama, aki beesett a gleccserhasadékba” – tájékoztatnak a többiek - (Akiből a hazaúton barkóba feladvány lett.)

(A mama, aki beesett a gleccserhasadékba - középen)

A füldugónak és a rosszullét elmúlásának köszönhetően én is tudok több órát aludni, de hajnalban sajnos nem látom a Gönczölt a nagy fehér tejföltől, és mást sem. Senkinek sem akaródzik feltápászkodni. Balázs beveti pszichológiai tudományát: „lemegyek a büfébe, addig mindenki magában döntse el, akar-e ma újabb csúcsot mászni!”. Kiderül, hogy külön-külön mindenki inkább vágyik vissza a napsütötte Garda-tóra, via ferrátáira és pálmafáira, ahonnan két napja feljöttünk fel a hegyekbe.

Jó döntés volt, a felhők szépen követtek minket egészen Alagnáig (ahol nem kaptunk pizzát, mondván, hogy „ma nincs pizza és kész”). Aztán tovább követtek a Garda-tóig és egészen Magyarországig.

Közben azért még történt egy s más. Ugyanis minden úgy kezdődött, hogy Laciék családdal érkeztek a Garda-tó partjára. Ők Arco belvárosában, appartmanban helyezkedtek el, mi pedig a törzskempingünkben vertünk sátrat. Balázs, Frankie és Laci az utazás fáradalmaival nem törődve megmászták a Monte Albano nevű ferrátát, ami D/E-s besorolást kapott, így ők abszolút visszafele haladtak a nehézségi skálán. Délután Laci vigyázott a 10 hónapos Rajmira, míg mi lányok a kemping feletti begyakorló sziklaúton szórakoztunk. Mindez persze 37 fokban. Másnap már Dezsőékkel kiegészítve mentünk fel egy szurdok bejáratához. Itt rögtön sziklába vert lépéseken kapaszkodott felfelé a csapat, amíg én megtanítottam Rajmit kavicsokat dobálni a patakba, és persze kipróbálta a ferrátát is. Dezsőék a gleccsertúra után lementek Veronába, Eszti megmutatta nekik Júlia erkélyét :-). Többiek másztak a tó-parti rámpán, vagy strandoltak.

Míg végül a második 4000 méteres csúcs helyett beígért ferrata úton képeslapra illő fotók készültek. Ez egy szuper jó bemelegítő, vagy levezető út, gyönyörű panorámával. Igazi csemege. Nem is kívánt senki nagyobb erőfeszítést tenni, hogy még egy kis csúcsocskára feljusson. Inkább a búzasört választottuk a falu egyetlen éttermében, ahol a háziúr – megzavarván az ebédhez készülődését – dohogott egy sort. De mi nem hagytuk kidobni magunkat, hiszen már annyi mindenen túl voltunk egy hét alatt.

Kata

Legközelebb 2011. július 11-17-én megyünk a Garda-tóra és 2011. július 21-16-án a Monte Rosára. Tarts velünk!

"Vannak vidékek legbelül"

Ahol a csúcsok bajnokai is parányinak és rövid életűnek érzik magukat; ezek a gleccserek. Belehajolok egy szűk, párhuzamos hasadékba. Megtetszik a vastag jég színe, ahogy a mélységgel változik. Nem látom eléggé így állva és letérdelek a két szélére. Belső függőleges, vizes falait simogatva teljesen kihűlnek az ujjaim. Végül fekszem az egyik oldalán és vállból az egész kezem belelóg. Nem is tudom igazán, miért csinálom. Több ez, mint kíváncsiság. Gyerekes öröm tölt el. És tisztelet a természet furcsa, nagy jelensége iránt. Nem félek tőle, de valódi tiszteletet parancsol a hely. Csak fekszem itt a nagy rém fagyott hátán. Most nem érzem, hogy mozog, pedig tudom. Egy másik gleccser jut eszembe, pontosan ennek a vonulatnak a túloldaláról. Annak a szélén sátoroztunk a cimboráimmal pár évvel ezelőtt. Akkor hallottam a morgásokat és a roppanásokat. Most csönd van és nyugalom. Nem sietünk, pedig későre jár, és a felhők gyülekeznek.

Átbillentem a fejem a másik irányba. Ott a ház fent. Onnan jól látszik végig az egész, ahogy követi a völgy S kanyarját. Minket valószínűleg nem látnak már onnan, olyan parányiak vagyunk itt a nagy sárkánygyík hosszú hátán. Az „ösvény” egyenesen átmetszi a külső kanyart. Elképzelem, hogy merre is járunk. Valahol a Monte Rosa Ház és a Gorner gerinc között félúton. Kata már a nagy bordáknál jár. Fölbukkan az egyik tetején, majd eltűnik közöttük. Azok a jégbordák fentről nem tűnnek ilyen nagynak. Itt látszik csak a valódi méretük. Mint egy megfagyott tenger hullámai. Hágóvasban kell járni a meredek jeges oldalakon.

Mostanában nem nagyon volt olvadás. Mindenhol szilárd és jól tart. Ugrálunk a hullámok között. Balra a Matterhorn már fölhúzta szomorú, szürke kabátját. Elhagyjuk a gleccsert. Fölkaptatunk a gerincre, ahol az állomáson egy lelket sem találunk. A rossz idő miatt nem jár a fogaskerekű. Akkor gyalog tovább le. Ahhoz képest, hogy hajnal 2-kor indultunk a menedékházból a csúcsra, elég jól bírjuk. Estére már Zermattban járunk. Így ketten mindig gyorsan haladunk.

Gondolataimat fönt felejtettem a jégbordák között. Ott ugrálnak a hasadékok felett és néha kiülnek megpihenni egy-egy nagyobb kőre, amelyeket a jég szállít a hátán. De amilyen hatalmas képződmények a gleccserek, olyan sérülékenyek is. Néhány ºC emelkedés képes eltüntetni őket. Ha valóban eltűnnek, a völgyek üresek lesznek majd, és hosszú kőrakások, mint csontvázak tanúskodnak csak a nagy valamiről. Néhányan már nem léteznek, csak a kövek mesélnek róluk. A Gorner gleccser még hatalmas. Csodálatos, furcsa, veszélyes vidék ott a völgyben és bennem. Legbelül.

B.

Arcon, bokron át

Ezt a helyet nem lehet megunni, főleg, hogy olyan sok mászóhely van egy rakáson, amikhez egy egész pályafutás is kevés volna.

Este érünk le a Garda-tóhoz, ahogy szoktunk. Rögtön rövidnadrágra és pólóra vetkőzünk az itthoni esős idők ruháiból. A megérkezési sörből magunknak – sajnos – dupla adagot kell vennünk, mert a csapat fele később érkezik majd, és hogy nézne az ki, hogy magukban söröznek.

Nem kelünk korán. Az otthoni, hosszan tartó rossz idő után ma nem zavar majd minket a Nap. Rövidebb és nem túl nehéz bemelegítő via ferrata túránk kiszállásánál már vissza is fordul a szemlélet. Mindenki a kemping hideg kék medencéjéről beszél. A várat megkerülve egy hátsó völgyön, szőlők és olajültetvények között „gurulunk le” a városba. Az ódon sikátorok fölött sziklapárkányokon szálegyenes tuják nőnek, a kertekben legyezőpálmák és itt-ott fügefa. Csak az első hűvös sörözőig kell mindezt elviselni. Ott aztán kigondoljuk a továbbiakat. Spagettifőzés, lubickolás a medencében, lógás Arco belvárosában, este pedig egy kis mászogatás a boulderkertben.

Következő napunkon egy nagyobb túra terve fürgébbé teszi a reggelt. Cél a Cima Sat nevű sziklacsúcs. Az út elején a szintemelkedést a fenyőfák megjelenése jól mutatja. Az első létráknál a város úgy tűnik, mintha csak egy makett lenne. A Trentins éppen behúz a kikötőbe. A második nagylétra felső szakasza függőlegesre szökik. A hónom alá kell vennem a létrafokot, amíg a karabinereimet átakasztom a szögön. Rozsdás kazánlemezből készült vastrepni osztja ketté a 72 m hosszú létrát. Alattam néhány méterrel Dezső valami régi olasz slágert harsog bele a levegőbe. Jobbra a Brenta Dolomitok még nagyon havas. Jó itt nekünk. Jó kis napsütés.

Egy nagyobb párkányzaton erdei szakaszt küzdünk le, majd jön az utolsó szirt. A túra végig egy tipikus létrás útnak mondható. A csúcs kicsi. Keresztjének szárán szokás szerint doboz, csúcskönyvvel. Nagy hibát kell bevallanom a csapatnak, amelyen már egy ideje töröm a fejem, hogy hogyan adjam elő kíméletesen. Diplomatikus megoldás mellett döntök: aki ilyen melegben is kért volna olvadt csúcscsokit, kettőt kap majd a kempingben.
A lefelé út több száz zikk-zakkon át csorog vissza a városban. Közeledve megihatják társaink utolsó korty vizét is, mert közeleg a sör. Egy óra múlva már a kikötő kőrakásán ugrálunk és didergünk a tóról jövő erős esti szélben. A pizza illatú sikátorok át kimenekülünk a tömegből, vissza Arcoba, ahol kedvenc pizzázónkban pótoljuk az elvesztett kalóriákat, könnyű olasz bor mellett.

Utolsó napunkon még egy kis kanyontúra, avagy játszótér nagyranőtt „gyerekeknek” (is). Araszolunk a patakmederben, ugrálunk a kis patak kövein, balettozás a kötélhídon. Forróság, ismét egy hűsítő úszásra vágyunk. No, meg is kapjuk, a tó vize jéghideg most még. A helyi kiskocsmában a séf edénynek használ egy hatalmas, egész parmezánsajtot. Meggyújt benne egy kis alkoholt, majd beleönti a tésztát, a paradicsomot, ilyen-olyan fűszereket, végül kiszedi a tányérunkra. Nem hiszem el. Egy gyerek szájtátva nézi az egészet. Mi járhat a fejében? Biztosan ezidáig csúcscsoki vagy dobostorta akart lenni farsangkor. Most eldöntötte: idén pizza lesz.

Délután hegymászó felszerelés tarhálás a rengeteg boltban, végül még mászogatunk valamit a szomszédos boulderkertben. És milyen szerencsések vagyunk, mi magyarok… mindig akad egy névnap, amire rá lehet fogni az esti bulit. Dehát ezt is meg kell csinálni valakinek!

B.

Kicsi túra, kicsi vár
Az első nyílt túránk igaz története

Hajnali 5 óra, mínusz 4 fok. Mindegy, azért nekem ott kell lennem Csókakőn reggel fél 9-kor, és reménykedem, hátha más sem bírja már a szobafogságot. Jó lesz kiszabadulni, akármilyen hideg van. De legalább a nap süt. Lehet hogy nem találunk más mazochistát, aki ilyenkor kidugja az orrát. Inkább nézi a Szívek szállodája 566. részét J.

Összeszedjük magunkat és Balázzsal elindulunk Székesfehérvár felé. Kicsi a forgalom, szépen süt a nap, így gyorsan haladunk, már 8 előtt kávét főznek nekünk a „Nádfedeles” elnevezésű kiskocsmában. A helyiek tájékoztatnak a friss pletykákról, hogy új vendéglő nyílik mellettük, ahol majd kenyeret is fognak sütni kemencében, és helyi borokat lehet kóstolni. Megérkezik Dezső is, akit tegnap ugrasztottunk be a túrára, félbehagyva a lakásfelújítást és megjelenik A! „nyílt túrázó”, aki jelezte részvételét előző nap. Lesétálunk a másik vendéglőbe, hátha ott még találunk túrázókat, menetközben mindenkit megkérdezünk, van-e kedve velünk jönni, de csak egy párocskának van kisbakancsa és hátizsákja. „Igen, a túrára jöttünk…. Ja, nem arra, mi kéktúrázunk.” Azért kölcsönösen szép napot kívánunk egymásnak.

Így hát kissé csalódva, hogy nem sikerült további túrázókat fogni, felhajtunk a parkolóba. Ott azért egy arra járót meginvitálunk, de nem áll kötélnek. Négyen indulunk, szigorúan a turistaösvényen, hiszen minden fórumon hirdetik a vértesi erdészek, hogy az ő területük korlátozott. Legalábbis az ingyenélő túrázóknak, akik nem fizetnek az erdőbe belépésért, ráadásul riogatják az állatokat. Azt inkább a vadászoknak tartogatják. Jó pénzért persze, és úgy nem csak zargatni, lelőni is lehet szerencsétleneket. (Biztosan igazuk van, hogy ritkítani kell az állományt stb. stb., de én akkor is sajnálom őket. Én biztosan nem leszek vadász ebben az életemben.)

Nem látunk egyébként egyetlenegy vadat sem, pedig pl. a szekszárdi dombság területén akármikor járok, mindig találkozom néhány csoport vaddal. Pedig ott korlátozás sincs. Talán még téli álmát alussza az erdő, ő tudja, hogy csak naptár szerint érkezett el a tavasz. A tél még egy utolsót erőlködik. Nem hagyja magát egykönnyen kitessékelni. Egyetlen kincsünk egy csoport hóvirág, és ez a kis napsütés. Le-föl-le-föl, jól esik a mozgás a hidegben, hazai helyeken (…dombokon, hegyeken…). Egy új pirosjelzést fedezünk fel, amit Zoli (új túrázónk, akik most talált a Sétafika oldalára) GPS-e mutat. A papírtérképen még nincs rajt. Felmegy a zöld jelzésre, ahol aztán teszünk egy kurflit, éppen dél, mire találunk egy szuper napos helyet, mindenki kiteríti amit a hátizsákja rejt, elemózsiát, almafröccsöt és még egy kis jó szekszárdi vörösbor is előkerül. Az étkezés nem sokat lendít, inkább lassít egy kicsit. Vagy a megálló után a hirtelen emelkedő? Felérve a Csóka-gerincre, szépen be lehet látni a környező településeket, látni a Bakonyt. Lassan haladunk ezen az ösvényen, eléggé benőtte a bozót, nyáron lehet, hogy meg sem látni az utat. Átfestették a piros L-t (rég jártunk erre), vissza megy a völgybe. Valószínűleg azért, hogy ne tévedjenek illetéktelenek a magas sziklák tetejére.

Végre! A vár-túrán megpillantjuk a várat. Csák Máté várát. Balázs belekezd az ismertetőjébe (Csák Máté az ismert Csák nemzetség leszármazottja, akinek testvére „Csák Norisz”, és féltestvére, Nemcsák Károly….hihi..) Szépen újítgatják a várat, lobog a zászló a szélben. A hideg ellenére sokan felsétálnak most is. Mi a sziklán araszolunk lefelé. Legalább belekapaszkodunk egy kicsit. Mert nagy mászás nem lesz, még mindig minuszban van hőmérő, senkinek sincs kedve standban vacogni. Rajtunk kívül csak két helyi srác mászkál itt. Beereszkednek a sziklautakba kötélen, fúróval, szerszámokkal a kezükben. Rendbe rakják a sportmászáshoz szükséges fémeket a falban, megerősítik a kilazult szögeket. Elvegyülünk a kul-turistákkal, Zoli megkeresi – kis mászás árán – az itt elrejtett geoládát. Szép kerek nap kerekedett ebből. Fél háromkor befejezettnek tekintjük a túrát, és megbeszéljük, hogy következő nyílt programunk a Szekszárdi dombságban tartjuk, de ott két nap, merthogy este kötelező a 2009-es szekszárdi borokat ellenőrizni.

(Hamarosan fotók is.)

A Magas Tátra csipkés csúcsai

4-es lavinajelzés, majd 3 és fél méteres hó a Triglavon. Sajnos akkor találni kell másik hegyet. Van azért, ha nem is túl közel, de elérhető távolságban más lehetőség. Az Alpokban, még a Raxon is lavinaveszéllyel kell számolni. A Tátrában viszont elég kevés hó esett, az is régen. Gyors szállásegyeztetés, mehetünk!

Autók találkoznak az M0-on, együtt haladunk keresztül Donovalin. Az itthoni egész téli felhős égbolt után végre látunk kékséget, hófödte csipkés hegygerincekkel és csúcsokkal. A Magas Tátra. Rég jártam erre, kicsit eltörpül a négyezres alpesi csúcsok, hát még a Himalája hihetetlen magasságai után, de mégis… emlékeztet a világ legnagyobb hegyvonulatára. Hja, és ha közelebb mégy, be a hegységbe… Már egyáltalán nem néz ki makettnek. Valós, meredek, vad sziklatornyok. Bár egyelőre nem sokat tudunk gyönyörködni, mert hólánc ide vagy oda, néha kell egy kis hátsó rásegítés Laci opeljének. Aztán csak erőre kap és feljutunk a házig. Balázs „leszalad” a hólánccal, hogy a másik autónk is fel tudjon gond nélkül araszolni a kissé lefagyott hegyi úton, amit nem szórnak agyon – sőt egyáltalán – apró kavicsokkal, mint Ausztriában. Ja, a hólánc azért kell, mert kirakták a sajátjukat. Minek is az a hegyi útra? :-))

Hegyiházunk szintén elmarad kissé a megszokott osztrák hangulattól, kicsit mintha visszamentünk volna a szotüdülős időszakba, viszont kapunk 6 ágyas szobát, a folyosón melegvizes tusolókkal. Az ágyak és a hegymászó felszerelések kiosztása után jöhet a szokásos sörözés és vacsi. Reggel korán kelünk!

Ja, korán kelünk, de későn indulunk. Akik még nem szoktak hozzá a hátizsák összepakolásához, azokét átrendezzük, fölösleges cuccok ki, jégcsákány fel. Végre gyalogolunk a letaposott ösvényen, kényelmesen. Legalábbis a Risy elágazóig. No innen azért már kevesebb a nyom. Szokásosan túlöltözött mindenki, kabát le. Élvezzük a napsütést, kristálytiszta levegőt. Csak tovább a nyomokban. Néha térdig süllyedünk. Melegfront van, nem elég kemény a hó. Egy kicsit nézzünk szét, mert ezek a nyomok nem arra vezetnek, amerre menni szeretnénk. Ez elvisz – valószínűleg – egy „jegezős” helyhez. Mi – egyelőre – a Hinco-tavakhoz tartunk. No, akkor itt fel. Hmm, persze nem találjuk el az utat, így a törpefenyvesen keresztül mostmár sokszor combig, majd derékig szakadunk a hóban. Balázs a nyomtaposó, többiek utána próbálják az utasításnak megfelelően ösvénnyé alakítani a mély lábnyomokat. Kis fennsík, végre nem süppedünk annyira, jöhet a következő lejtő. Erősen fúj a szél. Túl erősen. Figyelem! Időjárásváltozás várható. 11-re érjük el a tavakat, legalábbis térképen, mert természetesen befedte a hó. Sokat nem látunk belőle.

Mielőtt nekivágunk a meredek lejtőnek, gyors ebéd a hátizsákból. Magdikának és Sanyinak láthatóan nem nagy kedve van tovább küzdeni felfelé, amit szóban is megerősítenek, hát hagyjuk, hogy a fiúk megpróbáljanak feljutni a Kapor-csúcsra, én visszafordulok velük. Lefele már gyorsan megy a kitaposott nyomokban, szélárnyékos helyen megállva látszik, ahogy az erős szél kergeti a felhőket, fura alakzatokat formálva belőle. Próbáljuk elkapni gépeinkkel is a ritka pillanatokat, ami tényleg csak egy-egy pillanatig, vagy annak tört részéig tart. Magdika csodálkozik, hogy ilyen meredek lejtőn jöttünk fel. Fél kettőkor már levest, gőzgombócot ebédelünk.

A fiúk közben harcolnak az elemekkel. Hova lett az a sok hó, amiben a törpefenyvesben küzdöttünk? Merthogy abból a meredek lejtőre nem sok jutott. Semmit sem tartanak a hágóvasak. Balázs kötelet vesz elő, biztosítja a kis csapat előrejutását, de a gerinc alatt nem sokkal az ész érvek döntenek. Közben tovább erősödik a szél is és a gyorsan gyülekező felhők is azt mondják, hogy „ha fel is küzditek magatokat a gerincre, visszafele még keservesebb utatok lesz, úgyhogy jobb, ha már most visszafordultok”. Megtették amit lehetett ebben a rossz minőségű és kis mennyiségű hóban. Kipróbálták a hágóvasakat, a tanultakat pedig elteszik a holnapi mászásra.

Másnap ismét hajnali ébredés, de nem mozog igazán senki a házban. Erősen havazik. Még az ágyban tanakodunk, megpróbálkozzunk-e a Tupa nevű csúcs megmászásával. Tegnap már végignézhettük, ahogy mások másznak fel, vagy ereszkednek a kuloárban, jó nyomokat hagytak, azonban az éjjel esett friss hó behavazta azokat, ami önmagában nem lenne gond, de egyre sűrűbben havazik, nehéz, vizes hópelyhek vonják be az eddig feketéllő sziklákat és lassan a kis katlanunkra is rátelepszik a felhő. Mi az, ami biztonságosabban járható ebben az időben? Lecsorgunk a csorbatóhoz, onnan pedig fel a Kis Szoliszkó nevű csúcsra. Igen! Ez büntetlenül működik. Bár a Szoliszkó háznál kicsit topogunk – Balázsnak van igaza pedig – hogy merre vágjuk neki a csúcstömbnek, rögtön ott is terem egy Tanapos az eligazító táblánál, hogy a völgy le van zárva a lavinajelzés miatt, nem merjünk arra elindulni. Ja, a Szoliszkó? Az szabad. Tessék, arra van a felfele! Naná, hogy itt is sikerül a törpefenyves ágai között derékig süllyedni a hóban, de Balázs eltalálja a piros jelzést, majd udvariasan átengedi a nyomtaposást Gábornak és a mi Sanyinknak. Fél 12-kor már majdnem a csúcson vagyunk, másik Sanyi azt mondja, neki ez már jó, de Magdika kijelenti, hogy nem azért küzdött idáig, hogy azt a néhány nyamvadt láb és kézmozdulatot a sziklatömbön még ne tegye meg, hogy igazán a csúcsra érjen. És megéri! Bár majdnem elájul, ahogy picit sejtetni engedi a felhő, hogy hol is állunk valójában. Ijesztő sziklafal, több száz méter mélység. Hú…. Csúcsszaloncukor, csúcsfotó, majd ereszkedhetünk vissza. A kis házban vár a forraltbor. No meg a síelők világa. Még visszatúrázunk szállásunkra, még mindig a sűrű hóesésben. Kicsit elázunk, de jó egy kicsit lemozogni az ebédet.

Reggel ismét a hóláncos-cserés művelet, csak szegény Balázsnak most felfelé kell kaptatni a felszereléssel. Lemegyünk a Suha Belába, megnézzük, mennyire olvadnak a vízesések. Szerencsére találunk egy-kettőt, ami elég jól megfagyott, bár a legszebbeket a korábban érkezők már elfoglalták hágóvasaikkal, köteleikkel és jégszekercéikkel. És már télen sem maradnak el a körömcipős turisták. :-) Nem vicc, magas sarkú csizmában, vékonyka fehér szabadidőnadrágban balettozik a jeges falétrákon a helyi fiatal kislány a barátjával, meg a zebramintás pulcsiba öltöztetett kutyulijával. Bár az első nagy vaslétrán már nem mennek föl, egy-két beállított póz, fotó (és 1-1 szál cigi elszívása) után visszafordulnak, végignézek magunkon. Ühüm… nem mi vagyunk a vagányok teljes hegymászó felszerelésben. Néhány jégmászós fotó után mi is visszatipegünk a patak vékonyka jegén a parkolóba. Otthon azért mégiscsak ezeket a felvételeket mutogatjuk, ahol mi vagyunk a főszereplők.