Szoba kilátással

Avagy egy jó kis négyezres a Valais Alpokban
DOM 4545 m

Július 26.

Kissé borult reggelre ébredünk kempingünkben, ezért Miklósék elhatározzák, hogy felmennek Zermattba, ha javul az idő, majd utánunk jönnek. Mi (Attila, Tamás, Ildi és én) elindulunk Randába, érdeklődünk a menedékházról és az időjárásról. Az erdő szerpentinjéről végig rálátunk a Weishornra. Hihetetlen, hogy mi ettől magasabbra tartunk. Elfogynak a fák, 2300-tól klettersteig. Élvezzük, nem túl nehéz, inkább csak a , persze nagy zsák nélkül jobb lenne. Végre meglátom élőben, teljes valójában – igaz, egy kis felhőpamaccsal az oldalán – a MATTERHORN-t! Gyors fotó, amíg el nem tűnik. Már megérte.

Kora délutánra már a barátságos "vendéglős" nénivel egyezkedünk a szállásról (ÖAV-kártyák elfogadása stb.), a 16 Euroból alkudni nem lehet tovább. Cserébe egy 25-30 fős szobában, az emeleten kapunk „ágyakat”. Egy-egy ilyen fekvőhely 3 személyre szól, a fejrésznél kicsit szélesebb, lábnál szűkebb, az egész félkörívben elhelyezve. Viszont az ablakból a Matterhornra lehet látni :-)) Attilával felmegyünk egy kis gleccserszemlére. Mivel PD nehézségű az út (30fokos firn, II-es szikla), úgy gondoljuk, mindenkinek menni fog. Este 8-kor befutnak Miklósék, akik a kb. + fél órányira lévő sátorhelyeket veszik igénybe. Az általam felvetett fél 5-ös találkozóra felvonja szemöldökét, és kiegyezünk fél 6-6 órában.

Július 27.

Morgeeeen!!!!!! Steeeehe auf!!!!!! Még nincs három óra. A házibácsi szerintem élvezi, hogy kiverhet minket az ágyból. Mindegy, úgysem aludtunk semmit. De mit csináljunk fél 6-ig? Attila felkel, megvárja míg elmennek a többiek, fotózgat. Majd mérgesen visszajön, hogy mégiscsak el kellett volna már nekünk is menni a többiekkel. Fél 6-kor sikerül elindulni. Ildi teásbögrével a kezében. Fotósaink vadul kattogtatnak, éppen kel fel a nap, alattunk, mint egy óriási habfürdővel teli kád a völgy. A Matterhornak először csak a felső csücske, majd az egész piramis pirosban, aztán kis időre aranyban izzik a Weishornnal együtt. Attila már nem mérges a későbbi indulás miatt.

Miklósék kibújnak a sátorból. Nagyon nem kell öltözniük, minden rajtuk van, amit magukkal hoztak. A gleccser jó jeges, elérkezik az idő, hogy felvegyük a hágóvasakat. Hosszú gyaloglás a jégen, újra le a vasakat, következik egy kis mászás át a Festi-gerincen, át a másik gleccserre. Itt szétválhat a csapat, Festi-grat, vagy gleccser? Csábít a gerinc, azért, mert felfele tart, nem vissza még 200m-t, mint a normál út, de a leírásból tudom, hogy 50 fokos firn, sziklamászás 4000 m felett stb. Inkább hagyjuk, nem birná mindenki, + sokan lassan haladunk. Norbi és Attila bevállalja, ketten gyorsan mozognak.

Nekünk hosszú, véget nem érőnek tűnő, monoton gyaloglás következik. Visszanézve látjuk, hogy Norbiék hasalnak a gerincen, előttük egy 7 tagú csapat. 4200 m körül jön egy meredekebb felszökés, itt már illik összekötni magunkat. Ildi, Marcsi, András már meg is tették. Egy lépés, egy csákány, újabb lépés, újabb csákány. Mi még várunk Lacira. Így a vakító napsütés ellenére fel kell venni a dzsekit. Végre összekötözködünk mi is, elől én, Tamás, Laci, végén Miklós. Próbálok valami ütemes tempót diktálni, tíz lépés után egy szusszanás. Megpillantjuk Norbékat a gerinc tetején. Az nem lehet, hogy még ők is csak itt.... Az utolsó felszökés előtt szinte egyszerre érkezünk. Ildiék már lefele jönnek a csúcsról, hideg szél fúj fenn, nem akartak várni. Ezt a 70 m-t már szinte négykézláb tesszük meg, az utolsó rimánkodások, hogy „már csak két lépést tegyetek...” és végre fent vagyunk 4545 m-en! A lábunk alatt sok, ismerős formájú, nevű hegy: Matterhorn, Mont Blanc, Weishorn, Eiger... :

Nem gondoltam, hogy ilyen tiszta időben sikerül csúcsra jutni. Csúcs-fotók. (Csúcscsoki a kocsiban maradt :-((). Csúcsfotó Laci. Csúcs-fotó Laci + DÉMÁSZ-zászló. Csúcs-fotó Laci + magyar zászló... Miklóst is rábeszélem egy csúcs-fotóra....

Elindulunk vissza és utolérjük Attilát. Elmeséli, hogy gerincutat a jégtakaró mennyire megnehezítette, szerencse, hogy a spanyoloknak volt rendes jégfejszéjük... és milyen jó, hogy volt náluk jégcsavar, bizony anélkül nehezen boldogultak volna. Minden energiatartalékukat kimerítették ezen az úton.
.....Fáj a napsütés. Tamásnak megígérem, hogy megvárom a sziklánál, csak érjek végre árnyékba. Itt már semmi gond. A hűvösebb levegő sokat segít. A mászás is jól megy, így hogy sokat vesztettünk a magasságból. A visszafele vezető gleccser még elég hosszú, de csak vége lesz egyszer. Miklósék lemennek a kempingig, mert Topcsi várja őket. Mi újra megalkuszunk a házban az ágyakra. Jó forró, tartalmas levest kérünk, Laci, születésnapja lévén söröket rendel. Későn kapunk észbe, hogy takarodó van, olyannyira, hogy kiszorulunk a 15 személyes franciaágyból. De fantasztikus nyelvtudásunknak köszönhetően visszahódítjuk a spanyoloktól a helyünket!

Július 28.

Hajnal 3-kor megint Morgeeeeen!!!!-re ébredünk. Aztán 7-kor ismét Aufstelleeeen!!!! Hallatszik. Lassan felkelünk, hogy leereszkedjünk a kempingig. Találkozó Miklósékkal. Ők elindulnak Ausztria felé valamit még mászni, mi pedig irány a jól megérdemelt tengeri fürdőzés. Este érkezünk Genova alá egy kis faluba. Lassan ránk sötétedik, így kénytelenek vagyunk a legközelebbi kempingbe bepakolni.

Július 29.
Reggel a szokásos szuttyogás a sátorbontással, meg a cuccok autóba préselésével. Későn érünk le a vízhez. Tamásnak semmi kedve a napozáshoz, hólyagosra égett az arca a hegyen. Ildi annál lelkesebben fekszik ki a víz mellé.egy nagy kőre. Attilának boulderezni támad kedve a vízből kinövő sziklákon. Este még leautózunk a Garda-tóig.


Augusztus 3.

Nem sikerült a 2. tekercs film. A csúcsfotó, a Matterhorn hajnalban, Matterhorn felhővel, Matterhorn vakító napsütésben, Matterhorn velem..... Kénytelenek vagyunk újra elmenni még 1x.

Kata

Pünkösd a Garda-tón

Szerdán indulunk a szokásos kis késéssel. Lacit felvesszük Baján. Egész éjszakás utazás. Nekem könnyű, mivel a hátsó ülésre kényszerülök Laci hosszú lábai miatt, úgy döntök, kihasználom a lehetőséget. Majdnem elférek keresztben Tamás Berlingójában.

Reggel fél hatkor érkezünk a Garda-tóra kempingünkbe. Még alszik az egész tábor, ezért nem kezdünk kocsiajtót csapkodni, sátorcöveket kalapálni. Fiúk megpróbálnak egy picit szundítani, persze továbbra is ülve. Egy óra múlva éledeznek a sátorlakók, Gábor üdvözöl bennünket. Akkor gyorsan verjünk sátrat és aludjuk 2-3 órát! – mondja Tamás, de csak a sátorállítás valósult meg. Gábor buzdít bennünket, szép idő ígérkezik, kicsit mászóiskolázunk! Elmegyünk egy szép, új (kalauzban nincs benne), de szemmel láthatóan könnyű falhoz. Mászogatás, új tanfolyamároknak standépítés. Nekünk sem árt az ismétlés. Élvezem az ereszkedéseket, Tamás meg újdonsült tudományát próbálja átadni Lacinak. Gábor a Varga családdal (apa és fia) foglalatoskodik főleg, mert nem akar épülni a standjuk. Később a kisebbik Gábor belefog egy kéménybe, ami nehéznek bizonyul. Szilvi is kénytelen megmászni egy rövid de nehezebb szakaszt. Majd újabb nehéz feladatot kap, közben a fiúk szorgalmasan fotózzák és videózzák. Nem értem miért, de valahogy több felvétel készül róla, mint az Apa Gáborról :-)). Na jó! Végre mehetünk pizzázni, meg borozni. Vacsi után a kempingben még előkerülnek valahonnan újabb borok. „Ki tudja merre, merre visz a végzet.....” – mint másnap kisebb Gábortól megtudtuk, gondolta, hogy az István király után ez jön. Na meg a fürdés, irány a kemping medencéje!

Reggel persze majdnem ugyanolyan fáradtan ébredünk, mint ahogy előző hajnalban megérkeztünk. De nincs mese, be kell mutatnunk az újdonsült tanfolyamároknak az önmentést. 11-re mindenkinek sikerül a fára lógatott kötélen legalább egyszer felmentenie magát. Így mostmár „nyugodtan” mehetünk több kötélhosszas utat mászni. Szuper! Tegnap viccelődtünk, hogy a várba kellene felmászni. Nem, nem, mégsem, csak szembe vele egy szép gerincen. A szikla szuper, az idő kiváló. Hip-hopp fent vagyunk egy fél kötélhosszat, nekem kell előlmászni a traverzet. Stand! Jöhet Szilvi. Úgy látom, ő sem tartja túl bizalomgerjesztőnek a helyzetet, de lassan megérkezik hozzám, és már mehet is tovább. De nem sokáig. A sok osztrák parti mind összegyűlt. Közben a kitett sziklát nyaldossa a hideg szél. Meg engem is. Lent még majd megfőttünk, itt azért a kis trikó kevés, de nem tudunk mozogni, Szilvinek meg kell várni, míg az osztrák „mamát” valahogy felimádkozza a „papa”. Végre, engedhetem a kötelet. Nem ott van a stand, ahol gondoltam, hanem jön még egy szép kis tábla, kevés fogással. (Hát ezért vacakolt annyit a néni.) Gyönyörű a kilátás a Garda-tóra és a környező sziklákra hegyekre. Kicsit vacogunk a standban, de az éppen felérkező osztrák fiúnak olyan szép szeme van és ránk mosolyog, többször is :-)) De éppen felér idősb. Gábor, megvárom míg standol és beszerel, hogy biztos rendben legyen, elfáradt. Végre sikerül leereszkedni, még ráérünk kicsit napozni, mire a többiek is megoldják a feladatot. Irány ismét a tegnapi pizzéria, immár (sokkal) kevesebb borral.

Reggeli, pakolás, búcsúzkodás, a tanfolyamosok elindulnak Ausztria felé Gáborral. Mi pedig átmegyünk Moriba, ahol szeretnénk megmászni a Monte Albano ferratat. Előtte benézünk a városba, hogy klettersteigszettet, meg mittudoménmit vásároljuk. Mire végzünk, rendesen esik, így aztán Moriból nem lesz semmi. Főzés, ebédelés után visszamegyünk a városba, minden kempinglakó a túraboltokban shoppingol. Szuper ez az idő. Mármint a kereskedőknek. A vacsorafőzést ismét a pizzakészítőkre bízzuk, este pedig a másnapi időjárást jósolgatva tanakodunk a másnapi programon. Tamás már nagyon szeretné látni a Dolomitok gyönyörű szikláit, kipróbálni a ferrátázást.

Madárcsicsergésre ébredünk. Az este kinézett Brigata-úthoz már nekem is van kedvem. Indulás! Egy kis pálya, egy kis kanyargás és már ott is vagyunk. A ferrata kezdete combig érő hóban található :-(( rossz jel. Tamás álmaiban nem így nézett ki egy ferrata-túra, az örökös karabinercsattogtatás, a vizes szikla egy kis hóval, jól beöltözve.... A könyvek fotóin mindig vidámak a figurák a láncos utakon. Felérünk a traverzrészre, térdig süppedünk a hóban, közben valami kopog a sisakomon. Jégeső :-(( . Szerencsére csak ötperces, így haladhatunk tovább, pedig már épp nézem a menekülőutat. Egy meredek hólejtőn kell áttraverzálni. Laci gond nélkül átjut, mi addig figyeljük, ha elvinné egy hirtelen meginduló lavina, hol kell keresni. Aztán mi is szépen egyesével átmegyünk és lassan elérjük a kapaszkodósrészt. Látjuk, hogy egy négyes parti lefelé ereszkedik. Lehet, hogy túl jeges az út? Mi azért elindulunk felfelé rajta, egy kényelmes helyen elengednek bennünket, Tamás kérdésére a válasz az, hogy azért fordultak vissza, mert van velük egy kezdő és beijedt a meredek pályán, de úgy gondolják, nem jeges, mert előttük haladt egy másik négyes csoport és szépen tempósan tudtak menni. Azt hiszem, nem értem jól, hogy mit kérdez angolul. Ja, hideg sörünk? Sajnos nincs nálunk momentán! J Kapaszkodunk tovább. „Volna még, volna még egy percem helyrehozni.....” nem tudom honnan jutott az eszembe ez az idióta szám. Tamás is átveszi, hangosan. Úgysincs itt senki. Tavalyelőtt bezzeg, mint a karácsonyfa, úgy nézett ki ez az út, végig lógtak a színesruhás emberkék a láncon. Most tök jó, de a sportos 1 órás menetidőt már biztos nem teljesítjük. A legfelső szakaszt én sem másztam legutóbb, mert Norbiékkal eluntuk a sorállást és inkább a sétautat választottuk a házig. Jó kis kémény, élménymászás, az idő is elcsöndesedett. Függő játszma a két sziklafal közötti függőhídon :-)) 2400 m-en. Élvezzük, hogy megint gyerekek lehetünk, és nincs türelmetlen tömeg mögöttünk. Újra hótaposás, mire a házig érünk már rendesen zuhog a hó. Hideg van, de a fiúkra még kicsit várni kell. Fotózgatnak J . Nem sokat vacakolunk a kajálással, mert jó kis hideg szél csapkodja a hópelyheket. Hát a képeken tényleg nem ilyen a Dolomitok. Szikrázó napsütésben vörösen izzó sziklák hm. Most inkább fekete. Tavalyelőtt felmásztunk a 2700-as csúcsra, most persze szóba sem kerülhet. A lefele vezető utat kémlelem, de semmi nyom a zöld jelzés fele, csak a piros irányába. Menjünk a nyomon, azt talán biztosabb, meg jobb is ha nem nekünk kell ezen dolgozni. A lábnyomok hirtelen eltűnnek a semmiben, mikor közelebb érünk, látjuk, hogy mi is oda fogunk ereszkedni. Gyakorlatilag zökkenőmentesen halad a lefelémászás szépen tart a mély hó, a hágóvasat nem csatoljuk fel. Nagyon közelinek tűnik az országút alattunk, de még mindig 2300-on vagyunk, még sokat kell menni. Látom, az előttünk menő parti is elunta, mert nadrágféken folytatta az utat. Rajtam nincs orkánnadrág, de azért kipróbálom. J További esés-kelések, hóbanhempergések és két óra árán sikerül végre a parkolóba leérni, innen még fél óra a kocsi, ahol átvehetjük a száraz cuccokat. Éjfél van, mire a jól megérdemelt pizzánkat megkapjuk. Reggel már csak a sátorbontás van hátra…

Láb alatt a macska

Hisztek-e a hegy szellemében? És abban, hogy az macska képében jelenik meg? Nem, én sem hittem benne. De! Legutóbbi Triglav-mászásunkat elejétől végig kísérte(tte) „A MACSKA”.

A Gerlahfalvi csúcsmászás kísérletünktől két, igen fontos információ birtokában lévő személy tántorított el bennünket. Aigner Szilárd, aki hóvihart ábrázoló piktogramokkal ijesztgetett, illetve Jana Sarkanyova, aki e-mailünke válaszolva közölte: „Sorry, but for this weekend is Silezsky dom completly busy.” Nézzük meg, leér-e az É-K-ről érkező hidegfront Szlovéniáig. Szuper! Ragyogó napsütést ígérnek egész hétvégére a Juliai Alpokba. „Ok, de akkor valami mászós úton próbáljuk a Triglavot!” – mondja Attila. Honlapok, kalauzok, emlékek átkutatása után kiegyezünk a Bambergova útvonalban. Mivel Ibolya férjéék Bovecbe mennek raftingolni, kijelöljük a kisvárost bázisnak.

A sötét, párás hajnalon kissé álmosan közeledünk Tolmin felől völgyünkhöz. Naná, hogy nem lehet autóval behajtani a térképen jelölt műútra, így plusz egy óra gyaloglással indítunk. Hóhatár-kémlelés. Hágóvas? Jégcsákány? Kötelek? Plusz súly, de mit tehetünk, szükség lehet rá. Az első pihenőnél előkerül a bozótból egy macska. „Lehet, hogy veszett, mert túl barátságos” – jegyzi meg Attila. Szép tiszta, a tekintete is rendben van, nincs túlságosan lefogyva, amolyan igazi házimacska, nemrég kóborolhatott el, de fenntartással engedjük a dörgölőzését. Dorombol egy kis reggeliért, biztosan nagyon éhes. Néhány pillanat múlva Ibolya szendvicsét vígan falja. Jön utánunk, alattunk, mellettünk, arra kell figyelnünk, hogy ne lépjünk rá. Úgy 1300 m-ig hallgatjuk még nyervogását, aztán elmarad.

Három óra szerpentines bandukolással elérjük a Luknja-hágót. A jó fogások és lépések ellenére nehézkesen indul a függőleges torna. Ibolya – első ferrátája ellenére - ügyesen veszi az akadályokat, egyáltalán nem aggódik a kitett helyeken. Néhány felszökés után belejövünk a kapaszkodásba, majd egy szűk sziklaszoros következik. Pont olyan mint a „Katzenkopf” (Már megint egy „macska”!) nevű út a Raxon. Itt is csak a lemaradt cica feje férne be, mi zsákkal többször megszorulunk, kívül kell emelkednünk a kéményből, csak a vége felé bővül ki annyira, hogy be lehet mászni. Dél elmúlt, egy meredek tábla leküzdése után, kissé kitett lépéssel és még egy kis csipkés gerincjárással érjük el a Sfinga (2384m) platóját. Innen már teljes valójában látjuk a csúcstömböt, ami így behavazva látványnak csodálatos, de a mászás valószínűleg kevésbé lesz élvezetes. Délután kettőkor a lejegesedett karrmezőt tapossuk. Az előttünk járók ügyes nyoma sokat segít a haladásban. Hágóvasat nem csatolunk, mert hol havon, hol a sziklán járunk. (Tudtátok, hogy a szlovákok a kis hágóvasat „macski”-nak hívják?) Jobbra fönt a két 2500 körüli ikercsúcs között egy I. Világháborús épület, még jól jöhet egy kényszerbivakhoz. A havas moréna fölött már látjuk a beszállást. Szépen feljutunk a szikláig, ahol vaskampókban tudunk kapaszkodni, néhol biztosítani. Csak óvatosan, mert a nyomok jegesek, a sziklák havasak! Eltűnnek a vasak, egy kuloár tárul elénk, azonban a nyom megszűnik. Látni a jelzést, sajnos ezen a szinte függőleges lavinalejtőn kellene felmásznunk. Nehéz a döntés, de gyorsan meg kell hozni, mert késő ősz lévén, hamarosan lemegy a nap. Nem látunk standolásra alkalmas helyet, viszont a 30 m-es segédkötelünk nem elég a következő szikláig. A lavinás hó nem valószínű, hogy megtartja a jégcsavart. Ennyi volt? 2600 m körül járunk, a Triglavska skrbina hágó alatt. 2100 m szintemelkedés után az visszavonulás mellett döntünk. Bekötés, stand, ereszkedés, jól meg minden. Már csak Ibolya gyorstalpaló tanfolyama van hátra a menetből biztosításról. Összekötjük magunkat erre a rövid szakaszra is. Jó döntés, mert Ibolya megcsúszik, sikerül megfogni magát ....de mégsem...., ma először egy kicsit meglepődöttnek látszik, Attila ügyesen lenyomja a nepáli jégfejszéit, így Ibolya megmenekül a további szánkázástól, és mi is. Felszerelés le, öltözködés, mert felélénkült a szél, kezdődik a naplemente!

A fejemben már megfogalmazódtak a lehetőségek. 1. Elindulunk egy zergeösvényen az Aljažev Dom felé, ami nincs ugyan nyitva, de megkerülve a csúcstömböt, egy kis klettersteigezés árán kb. 3 óra alatt elérhető a Kredarica. 2. Felmászunk kb. 250 m-t az emlékromhoz és bivakolunk. 3. Leereszkedünk egy egérúton a kocsihoz. Normál turistaösvény, kb. 4 óra. A 3. verzió mellett döntünk. Indulás előtt „játszunk” egy órát a naplemente és egymás fotózásával. Szinte nappali, de mégis sejtelmes fényben indulunk a könnyű turistaútnak, úgy tűnik, rohamosan veszítjük a szinteket, pedig még mindig 2000 métert mutat a magasságmérő. „Rosszul mér az óra” – mondja Attila. Pedig szabad szemmel is látható, hogy milyen mélyen van a völgy. És a méterek egyre lassabban fogynak, egyre többször kell megállni, hogy kinyújtóztassuk térdeinket. Közben Ibolya sms-ben megrendeli a vacsorát: ilyen-olyan-amolyan pizzák és sörök! Még mindig túl magasan járunk, botladozunk a fehér görgős kavicsokban, a nagy hasalásokat szerintem csak a túrabotoknak köszönhetően ússzuk meg. Közben a fejlámpákat is fel kell kapcsolni. Egyszer csak ismerős hang hallatszik. Az az ismerős hang, amin felfelé annyit bosszankodtunk. Szegény cirmos megvárt bennünket 1300-on. Ha eddig nem volt elég akadályunk, most megérkezett. A macsek változatlanul éhes. Mindennel próbálkozik, a nyávogástól, a dorombolásig. Mi meg mondogatjuk: „ha leérünk a parkolóhoz, megkapod a szendvicseinket macska! Ha már most odaadjuk a kajánkat, fennragadsz a hegyen, mint délelőtt, cica!”

16 óra mászás, gyaloglás, 2100 szintemelkedés és ugyanannyi ereszkedés után végre beérünk az erdei házak közé. Még egy utolsó pihi, a cica megkapja a szendvicseket. És végre levehetjük a bakancsokat. Elgondolkodom azon, hogy mi segítettünk a cicának lejutni a hegyről, vagy a hegy akart üzenni a cicával, hogy „Ne gyertek! Most nem alkalmas!”

Üdvözlünk Mindenkit a Mandalatúra blog és fórumoldalán.

Az oldal jelenleg szerkesztés alatt áll, de napokon belül friss tartalommal jelentkezünk.

Addig is további jó böngészést!