Látogatás a sheprák földjre

„A fiú beleszeret egy lányba, de a lány nem viszonozza. A fiú sír, csak sír, sír.... ebből lesz a monszun.” Legalábbis így hiszik a nepáliak. Persze, minden tavasszal összetörnek a lányok legalább egy férfiszívet. Így nem csoda, hogy minden egyes nyár ezen a vidéken igencsak esős.
Ha szép időben szeretnénk a Himalájában túrázni, induljunk még időben, vagy várjuk meg, míg a szerelmes fiú kisírja magát. Akár tavasszal, akár ősszel érkezünk Katmandu repülőterére, kellemes időjárás és egy mikrobusz fogad bennünket. Ha eddig nem fogtuk föl, a reptérről a turistanegyedbe tartó, húsz perces „városnézés” alatt rájövünk, hogy egy teljesen más világba csöppentünk. A nyüzsgés, a forgalom hasonlít egy fővároséhoz, de itt egy fő szabály van a baloldali haladás mellett: dudálni kell! Szűk utcákban autózunk, 2-3 emeletes házak között, ahol megszorul a meleg, érezni a fűzerek jellegzetes illatát. A földszinteken üveges, vagy anélküli üzletek, maszkokat faragnak, ruhákat hímeznek, húst árulnak, hajat mosnak, egyszóval az utcán élnek.

A turista városnegyedet önállóan is felfedezhetjük, de vigyázat! könnyen eltévedhetünk, és utcaneveket nemigen találunk. Beülhetünk valamelyik étterembe, kipróbálhatjuk a helyi éttermeket, de attól függetlenül, hogy otthon felvettük a szükséges védőoltásokat, vigyázzunk, mit eszünk, mit iszunk.

(Bennszülöttek Katmandu főterén)

Könnyen megismerkedünk a „bennszülöttekkel” (főleg ők akarnak velünk, némi baksis fejében), meglátogatjuk a világörökség részét, a Swajambunath stupát, s ha jól imádkozunk a helyiek isteneihez, van rá esélyünk, hogy másnap máris havas hegygerincek fölött utazhatunk egy Yetivel, "aki" nem különbözik más légitársaságoktól, hiszen az ő gépe sem tud leszállni Lukla zsbkendőnyi repterére rossz látási viszonyok között. Ha az istenek elégedetlenek velünk, akár több napunk is elmehet azzal, hogy reggelente újra átmegyünk a motozási és csomagátvilágítási hercehurcán.

(Lukla 2700 méteren lévő repülőtere, amely esőben nem fogad gépeket)

A repülőút mindössze 40 perc, innen aztán mindenki gyalog közlekedik. A teherhordók átveszik a zsákjainkat. Ezzel segítünk magunkon, mert teher nélkül könnyebb lesz alkalmazkodni a magassághoz, meg főleg rajtuk, mert ilyenkor tudják megkeresni a család több havi kiadását. A túra első napján könnyű dolgunk van, mert csak lefelé megyünk. Egy teaházban szállunk meg, itt még megkóstolhatjuk a jaksteaket.

(Namche Bazaar a sheprák fővárosa)

Mindjárt a következő nap sokat emelkedünk, amennyiben szeretnénk Namche Bazaarig, a sherpák fővárosáig eljutni. A 800 méteres szintkülönbséget előbb egyenletesen, majd hirtelen emelkedve kell teljesítenünk. A főváros azért igencsak különbözik még Katmandutól is. Természetesen itt sincs autóforgalom, viszont van (még) villanyvilágítás, lehet meleg vízben tusolni, sőt, e-mailt tudunk küldeni, vagy megnézhetjük az itthoni híreket a neten, persze minden „luxusért” fizetni kell. Jó hír, ha még hiányzik valami a felszerelésünkből, itt egészen olcsón be lehet szerezni.

Pihenésképpen még egy napot mardunk, s ha közben kicsit feljebbaraszolnunk (s ha elég tiszta az idő) máris megpillathatjuk az Everest csücskét, megcsodálhatjuk az Ama Dablam rejtélyes formáját. Ha jó kondiban vagyunk, Sir Eddmund Hillary által alapított kórházat és iskolát is megnézhetjük, sőt, ha szépen kérjük - és adományozunk egy kisebb összeget -, a Yeti koponyáját is megmutatják nekünk a buddhista kolostorban. Akinek nagyon tetszett ez a kis templom, nem kell sokáig várnia a következőre, már másnap, miután lemásztunk a folyóhoz, hogy átkelve rajta felmászhassunk Phangbochéba. Állítólag a lámának könnyű volt, ő csak átrepült a kolostor fölött. Ezt onnan tudjuk, hogy otthagyta a lábnyomát. Bepillanthatunk az itt lakó szerzetesek életébe, majd folytathatjuk utunkat a gyönyörű rododendronerdőn keresztül. Magasan a folyó felett, kitett úton túrázunk és ismét átkelünk egy függőhíddon, míg elérjük a következő falut. Csak egy betű és néhány kilométer a különbség: Thangboche. Itt már illik egy kicsit rosszul lenni a magasságtól, de legalább egy kis étvágytalanság, vagy enyhébb fejfájás mindenképp kijár, hiszen majdnem 4000 méteren járunk, az Ama Dablam közel 7000 méteres, méltóságteljes formájának árnyékában. Az „Anya nyakláca”. Mondják rá a helyiek.

(Ama Dablam 6812 m)

Kicsit veszélyesebb útszakasz következik, kitett úton és függőhidakon járunk, közeledünk az ötezer méteres magassághoz. Akármilyen türelmetlenek vagyunk, okosabb még egy éjszakát beiktatni, hogy elérjük azt a piramist, amit éppen 5000-en építettek fel, hogy helyben vizsgálják az emberi szervezet alkalmazkodását ehhez a furcsa

(Rododendron virágzás tavasszal, 4000 méter környékén)

körülményhez, ahol a tengerszintinél kevesebb, mint fele oxigénnel kell működnünk. A menedékházban egy tábla figyelmeztet: „Ne halj meg! Ha az alábbi tüneteket észleled magadon, MENJ LE!...” Nem könnyű a döntés, mert már közel a cél. De álmatlanság, émelygés, hányinger, fejfájás gyötörhet, vagy úgy érzed, nem kapsz levegőt. Pedig itt még élnek – igaz, csak nyáron – emberek. Nem úgy, mint az utolsó „faluban”, ami gyakorlatilag két menedékházból áll, s ahová már a Khumbu gleccser kőtörmelékén gyalogolva juthatunk el.

(fürdőSZOBA szép KILÁTÁSSAL)

Ebben a magasságban már abszolút fakultatív a tusolás is. Hiába „hot” a fürdő, nincs kedvünk levetkőzni. Ami otthon annyira fontos, itt sokadrangú. Csak az akklimatizáció, s a szervezet feltöltése egy kis energiával – talán egy marék rizs bennmarad – fontos. Mint egy lassított felvételen, úgy halad az ember. Végre! A világ legmagasabb hegye. Ez lenne hát? Közeledünk az alaptáborhoz, ahol a bepillathatunk a 8850 méterre induló expedíciók életébe. A színes sátrak, puja szertartás hangulata feledteti a magassággal járó problémáinkat, talán már kezdjük ezt is megszokni. Csillogó jégtűk, a hatalmas függő gleccserfal, a Nupce sejtelmes, csipkés gerince. Előttünk a Khumbu gleccser, technikailag az első leküzdendő nehézség. Az expedíciók logisztikai előkészítői, a sherpák építik ki a "pályát", a létrákat, a köteleket.

(Földünk legmagasabb csúcsa)

Sokáig nem időzünk, jó lesz visszamenni picit alacsonyabbra. A "bátrabbak" még egy éjszakát eltölthetnek 5000 fölött, hogy elcsodálkozhassanak azon, ahogy a másnap hajnali nap sugarai megvillannak a világ legmagasabb hegye mögött, s hogy feljussanak eddigi életük talán legmagasabb pontjára, 5630 méterre. Igaz, a csúcs szinte eltörpül a 8000-esek között, mégis csúcsélmény. Akik jól akklimatizálódtak, azt is megfigyelhetik, hogy éppen a hóhatár szélén állnak, ahol még felfedezhetők a havasi gyopár rokonai.

(Ang Dawa Sherpa már 2x megmászta a Mount Everestet)

A visszaút ugyanott vezett, de egyre több energiával. Mostmár meg lehet kóstolni a helyi alkoholos főzeteket, a changot, a sört. Már vidámabban, talán ismerősen köszöntjük a helyieket. Már megszokott, a jakkürülékkel fűtött vaskályhák füstjének szaga. Kicsit unjuk a menüt a teaházakban, de észrevesszük a házinéni népviseletének mintáját. Talán átvesszük a helyiek életfelfogását (filozófiáját?), s könnyebben el tudjuk fogadni otthon is, ha valami nem úgy történik ahogy akarjuk. Talán elgondolkodunk azon, hogy ez, a mi szemünkben "nincstelen" sherpa miért mosolyog többet, miért, mitől vidámabb, mint mi vagyunk.

(Kedves Sherpa kislány az egyik faluban)