A mama, aki beesett a gleccserhasadékba

Két és fél méteres vékony, fehér, kissé áttetsző emberalakok ugrálnak az óriási gleccserhasadékokon. Felébredek. Az ágyam közvetlenül az ablak mellett, csak el kell fordulnom és még az éjjeli sötétségben is jól látom a tátongó jégszakadékokat. Csak lázálom volt, nem ugrándoznak itt szellemek. Talán a hirtelen nagy magasság az oka. Reggel még tengerszinten, most 3611 méteren vagyunk. A Liskamm csúcsát fátyolként betakarja egy felhő. Mire újra kinyitom a szemem, a Göncölszekér formáját fedezem fel a csillagok között. Lassan pirkad, mozgolódik az egész ház. Kiderül, gyakorlatilag senki sem aludt a szobában. Köszönhetően annak is, hogy a láger, ami 3 db 3 emeletes! ágyból és a tető alatti sufniban berendezett fekvőhelyekből áll, a mosdó mellett kapott helyet. A mosdóajtó pedig minden alkalommal becsapódik, ha valaki használja, és persze a 170 ember (teltház van) ki-be járkál, mert ők sem tudnak aludni. No és persze Dezső is velünk van, aki jó hangosan tud horkolni. Fiúk öltöznek, én nem tudok felkelni (pedig sokat jártam magas hegyen, nem értem a szervezetem ilyen hozzáállását).

Jó fél óra múlva az ablakon keresztül követem egyenletes lépteiket, amint beállnak abba a nyomvonalba, amit a korábban kelő csapatok tapostak felfelé a gleccseren. Kerülgetik a hasadékokat, megállnak szuszogni, inni. Talán el tudnak majszolni egy müzliszeletet. Egészen a vállig, ahol a hóösvény elágazik, figyelni lehet a csapatokat. Egy kettes party visszafordul. Talán valaki rosszul lett. A mieink haladnak tovább egyenesen, pedig úgy volt, hogy a legközelebbi, Vincent Piramid 4215 m-es csúcsára zarándokolnak akklimatizációs túra céljából.

Közben összeszedem magam én is, kiülök a ház elé. Mindig vágytam arra, hogy egyszer gondtalanul ülök egymagam, jó magasan egy menedékház előtt és csak napozok. No persze nyakig beöltözve, mert 10 fok alatt van a hőmérséklet. Érkezik egy fiú és egy lány. „Buongiorno!” Köszönnek, én pedig vissza. „Jelentkezzünk be, utána induljunk tovább!” – mondja a férfi. „Akkor sziasztok!”- köszönök újra. Szóba elegyedünk, kiderül, hogy ők is csoporttal vannak, de tegnap este vissza kellet menni a kis hegyi városkába, mert a műanyag baki megadta magát a leány lábán. Abban ugyan nem tudna felmászni 4000 méter fölé.

Viszonylag gyorsan eltelik a délelőtt és egy órára már vissza is érkeznek a fiúk. Kiderül, hogy mivel olyan ügyesen és gyorsan meneteltek felfelé, Balázs úgy döntött, hogy másszanak egy „rendesebb” csúcsot, így a Ludwigshöhe 4341 méteres spitzére araszoltak. Ahogy ez lenni szokott, a végén már egymást bíztatták. Álljunk meg! Ne álljunk! Menjünk! De végül csodálatos fotókat készítettek ebből a magasságból, ahonnan jól látszik a Matterhorn jellegzetes alakja, a Mont Blanc fehér sipkája, és még sok híres és áhított hegy az Alpok láncolatában. Visszafele pedig már hasadékok fölött kellett ugrálniuk. Közben megérkezik fentről egy kicsi, hajlott hátú néni (megtudtuk: 67 éves!). „A mama, aki beesett a gleccserhasadékba” – tájékoztatnak a többiek - (Akiből a hazaúton barkóba feladvány lett.)

(A mama, aki beesett a gleccserhasadékba - középen)

A füldugónak és a rosszullét elmúlásának köszönhetően én is tudok több órát aludni, de hajnalban sajnos nem látom a Gönczölt a nagy fehér tejföltől, és mást sem. Senkinek sem akaródzik feltápászkodni. Balázs beveti pszichológiai tudományát: „lemegyek a büfébe, addig mindenki magában döntse el, akar-e ma újabb csúcsot mászni!”. Kiderül, hogy külön-külön mindenki inkább vágyik vissza a napsütötte Garda-tóra, via ferrátáira és pálmafáira, ahonnan két napja feljöttünk fel a hegyekbe.

Jó döntés volt, a felhők szépen követtek minket egészen Alagnáig (ahol nem kaptunk pizzát, mondván, hogy „ma nincs pizza és kész”). Aztán tovább követtek a Garda-tóig és egészen Magyarországig.

Közben azért még történt egy s más. Ugyanis minden úgy kezdődött, hogy Laciék családdal érkeztek a Garda-tó partjára. Ők Arco belvárosában, appartmanban helyezkedtek el, mi pedig a törzskempingünkben vertünk sátrat. Balázs, Frankie és Laci az utazás fáradalmaival nem törődve megmászták a Monte Albano nevű ferrátát, ami D/E-s besorolást kapott, így ők abszolút visszafele haladtak a nehézségi skálán. Délután Laci vigyázott a 10 hónapos Rajmira, míg mi lányok a kemping feletti begyakorló sziklaúton szórakoztunk. Mindez persze 37 fokban. Másnap már Dezsőékkel kiegészítve mentünk fel egy szurdok bejáratához. Itt rögtön sziklába vert lépéseken kapaszkodott felfelé a csapat, amíg én megtanítottam Rajmit kavicsokat dobálni a patakba, és persze kipróbálta a ferrátát is. Dezsőék a gleccsertúra után lementek Veronába, Eszti megmutatta nekik Júlia erkélyét :-). Többiek másztak a tó-parti rámpán, vagy strandoltak.

Míg végül a második 4000 méteres csúcs helyett beígért ferrata úton képeslapra illő fotók készültek. Ez egy szuper jó bemelegítő, vagy levezető út, gyönyörű panorámával. Igazi csemege. Nem is kívánt senki nagyobb erőfeszítést tenni, hogy még egy kis csúcsocskára feljusson. Inkább a búzasört választottuk a falu egyetlen éttermében, ahol a háziúr – megzavarván az ebédhez készülődését – dohogott egy sort. De mi nem hagytuk kidobni magunkat, hiszen már annyi mindenen túl voltunk egy hét alatt.

Kata

Legközelebb 2011. július 11-17-én megyünk a Garda-tóra és 2011. július 21-16-án a Monte Rosára. Tarts velünk!