A Magas Tátra csipkés csúcsai

4-es lavinajelzés, majd 3 és fél méteres hó a Triglavon. Sajnos akkor találni kell másik hegyet. Van azért, ha nem is túl közel, de elérhető távolságban más lehetőség. Az Alpokban, még a Raxon is lavinaveszéllyel kell számolni. A Tátrában viszont elég kevés hó esett, az is régen. Gyors szállásegyeztetés, mehetünk!

Autók találkoznak az M0-on, együtt haladunk keresztül Donovalin. Az itthoni egész téli felhős égbolt után végre látunk kékséget, hófödte csipkés hegygerincekkel és csúcsokkal. A Magas Tátra. Rég jártam erre, kicsit eltörpül a négyezres alpesi csúcsok, hát még a Himalája hihetetlen magasságai után, de mégis… emlékeztet a világ legnagyobb hegyvonulatára. Hja, és ha közelebb mégy, be a hegységbe… Már egyáltalán nem néz ki makettnek. Valós, meredek, vad sziklatornyok. Bár egyelőre nem sokat tudunk gyönyörködni, mert hólánc ide vagy oda, néha kell egy kis hátsó rásegítés Laci opeljének. Aztán csak erőre kap és feljutunk a házig. Balázs „leszalad” a hólánccal, hogy a másik autónk is fel tudjon gond nélkül araszolni a kissé lefagyott hegyi úton, amit nem szórnak agyon – sőt egyáltalán – apró kavicsokkal, mint Ausztriában. Ja, a hólánc azért kell, mert kirakták a sajátjukat. Minek is az a hegyi útra? :-))

Hegyiházunk szintén elmarad kissé a megszokott osztrák hangulattól, kicsit mintha visszamentünk volna a szotüdülős időszakba, viszont kapunk 6 ágyas szobát, a folyosón melegvizes tusolókkal. Az ágyak és a hegymászó felszerelések kiosztása után jöhet a szokásos sörözés és vacsi. Reggel korán kelünk!

Ja, korán kelünk, de későn indulunk. Akik még nem szoktak hozzá a hátizsák összepakolásához, azokét átrendezzük, fölösleges cuccok ki, jégcsákány fel. Végre gyalogolunk a letaposott ösvényen, kényelmesen. Legalábbis a Risy elágazóig. No innen azért már kevesebb a nyom. Szokásosan túlöltözött mindenki, kabát le. Élvezzük a napsütést, kristálytiszta levegőt. Csak tovább a nyomokban. Néha térdig süllyedünk. Melegfront van, nem elég kemény a hó. Egy kicsit nézzünk szét, mert ezek a nyomok nem arra vezetnek, amerre menni szeretnénk. Ez elvisz – valószínűleg – egy „jegezős” helyhez. Mi – egyelőre – a Hinco-tavakhoz tartunk. No, akkor itt fel. Hmm, persze nem találjuk el az utat, így a törpefenyvesen keresztül mostmár sokszor combig, majd derékig szakadunk a hóban. Balázs a nyomtaposó, többiek utána próbálják az utasításnak megfelelően ösvénnyé alakítani a mély lábnyomokat. Kis fennsík, végre nem süppedünk annyira, jöhet a következő lejtő. Erősen fúj a szél. Túl erősen. Figyelem! Időjárásváltozás várható. 11-re érjük el a tavakat, legalábbis térképen, mert természetesen befedte a hó. Sokat nem látunk belőle.

Mielőtt nekivágunk a meredek lejtőnek, gyors ebéd a hátizsákból. Magdikának és Sanyinak láthatóan nem nagy kedve van tovább küzdeni felfelé, amit szóban is megerősítenek, hát hagyjuk, hogy a fiúk megpróbáljanak feljutni a Kapor-csúcsra, én visszafordulok velük. Lefele már gyorsan megy a kitaposott nyomokban, szélárnyékos helyen megállva látszik, ahogy az erős szél kergeti a felhőket, fura alakzatokat formálva belőle. Próbáljuk elkapni gépeinkkel is a ritka pillanatokat, ami tényleg csak egy-egy pillanatig, vagy annak tört részéig tart. Magdika csodálkozik, hogy ilyen meredek lejtőn jöttünk fel. Fél kettőkor már levest, gőzgombócot ebédelünk.

A fiúk közben harcolnak az elemekkel. Hova lett az a sok hó, amiben a törpefenyvesben küzdöttünk? Merthogy abból a meredek lejtőre nem sok jutott. Semmit sem tartanak a hágóvasak. Balázs kötelet vesz elő, biztosítja a kis csapat előrejutását, de a gerinc alatt nem sokkal az ész érvek döntenek. Közben tovább erősödik a szél is és a gyorsan gyülekező felhők is azt mondják, hogy „ha fel is küzditek magatokat a gerincre, visszafele még keservesebb utatok lesz, úgyhogy jobb, ha már most visszafordultok”. Megtették amit lehetett ebben a rossz minőségű és kis mennyiségű hóban. Kipróbálták a hágóvasakat, a tanultakat pedig elteszik a holnapi mászásra.

Másnap ismét hajnali ébredés, de nem mozog igazán senki a házban. Erősen havazik. Még az ágyban tanakodunk, megpróbálkozzunk-e a Tupa nevű csúcs megmászásával. Tegnap már végignézhettük, ahogy mások másznak fel, vagy ereszkednek a kuloárban, jó nyomokat hagytak, azonban az éjjel esett friss hó behavazta azokat, ami önmagában nem lenne gond, de egyre sűrűbben havazik, nehéz, vizes hópelyhek vonják be az eddig feketéllő sziklákat és lassan a kis katlanunkra is rátelepszik a felhő. Mi az, ami biztonságosabban járható ebben az időben? Lecsorgunk a csorbatóhoz, onnan pedig fel a Kis Szoliszkó nevű csúcsra. Igen! Ez büntetlenül működik. Bár a Szoliszkó háznál kicsit topogunk – Balázsnak van igaza pedig – hogy merre vágjuk neki a csúcstömbnek, rögtön ott is terem egy Tanapos az eligazító táblánál, hogy a völgy le van zárva a lavinajelzés miatt, nem merjünk arra elindulni. Ja, a Szoliszkó? Az szabad. Tessék, arra van a felfele! Naná, hogy itt is sikerül a törpefenyves ágai között derékig süllyedni a hóban, de Balázs eltalálja a piros jelzést, majd udvariasan átengedi a nyomtaposást Gábornak és a mi Sanyinknak. Fél 12-kor már majdnem a csúcson vagyunk, másik Sanyi azt mondja, neki ez már jó, de Magdika kijelenti, hogy nem azért küzdött idáig, hogy azt a néhány nyamvadt láb és kézmozdulatot a sziklatömbön még ne tegye meg, hogy igazán a csúcsra érjen. És megéri! Bár majdnem elájul, ahogy picit sejtetni engedi a felhő, hogy hol is állunk valójában. Ijesztő sziklafal, több száz méter mélység. Hú…. Csúcsszaloncukor, csúcsfotó, majd ereszkedhetünk vissza. A kis házban vár a forraltbor. No meg a síelők világa. Még visszatúrázunk szállásunkra, még mindig a sűrű hóesésben. Kicsit elázunk, de jó egy kicsit lemozogni az ebédet.

Reggel ismét a hóláncos-cserés művelet, csak szegény Balázsnak most felfelé kell kaptatni a felszereléssel. Lemegyünk a Suha Belába, megnézzük, mennyire olvadnak a vízesések. Szerencsére találunk egy-kettőt, ami elég jól megfagyott, bár a legszebbeket a korábban érkezők már elfoglalták hágóvasaikkal, köteleikkel és jégszekercéikkel. És már télen sem maradnak el a körömcipős turisták. :-) Nem vicc, magas sarkú csizmában, vékonyka fehér szabadidőnadrágban balettozik a jeges falétrákon a helyi fiatal kislány a barátjával, meg a zebramintás pulcsiba öltöztetett kutyulijával. Bár az első nagy vaslétrán már nem mennek föl, egy-két beállított póz, fotó (és 1-1 szál cigi elszívása) után visszafordulnak, végignézek magunkon. Ühüm… nem mi vagyunk a vagányok teljes hegymászó felszerelésben. Néhány jégmászós fotó után mi is visszatipegünk a patak vékonyka jegén a parkolóba. Otthon azért mégiscsak ezeket a felvételeket mutogatjuk, ahol mi vagyunk a főszereplők.