Mandala túra élmények és információk

Szentivánéjen a mormoták földjén

2011-06-28T13:33:00.000-07:00

Szentivánéj. Az év leghosszabb napja. Valóban. Nem csak mert ezen a napon van itt a környékünkön a legtovább világos. Az idén tényleg kevesebb alvás jutott. Történt ugyanis, hogy ezt az éjszakát egy jó nagy "franciaágyban" töltöttem. Ahhoz nem volt elég nagy, hogy 26-an elférjünk benne, de 13-an azért összepréselődtünk.

Még mielőtt fantasztikus bulira gondolnál..... igaz történetünk előző nap kezdődött, amikor a kb. 1 perccel rövidebb nappalt is jól kihasználtuk:

Hajnali 5-ös kelés, zötykölődés szép kis országunkon keresztül, este 8-as érkezés Tirolba, egy "zsákutca" faluba. Számításaink szerint a hegyitaxi felvisz 2100 méterre. Ha nem esik az eső. De esik. Legfontosabb és kevésbé szükséges holmik szortírozása után megindulunk a taxi keréknyomában. Az időjárás megkönyörül, így kényelmesen és szárazon - mint a liberós babaposi - baktatunk felfelé. Hátizsákjaink kissé túlméretesek (lévén a fuvarhoz igazítottuk), de vesszük a kanyarokat. 10-kor szürkül, s lassan csak sziluetteket látok. "Már megint mint keresek itt?" - kérdezem magamtól, baktatva a semmiben, a sötétben, s csak sejtésem van, hol járok, hiszen eddig még nem tapostam enneka hegynek az oldalát. Kiszélesedik a völgy, várom a hívogató sárga fényt egy ablakból, mint Juliska, amikor Jancsival eltévedt a sűrű, sötét erdőben. Egyelőre csak a szél érkezik, már csak a lábam elé nézek, meditálok, amelyeből Laci hangja riaszt: "ott a ház!". Valóban, mint a mesében, kellemes hőmérséklet, meleg vacsora, hideg sör, mosolygós fogadtatás. Este 11-kor, 2100 méteren a semmiben. Hiába, ez nem Magyarország. Az egész ház makulátlan, nincs kedvem még lefeküdni.

Reggel kényelmesen kelünk, hiszen a napi túraadagunk összesen 3 óra. Az időjárás nem felhőtlen, mondhatni rendkívül felhős, ezért mégis kicsit sürgetem a csapatot. Magamon is nevetek, hiszen legszívesebben itt maradnék, vagy lemennék a faluba, tudván, hogy a felső ház "visszazárt", még nem indult be a szezon. Biztos megint a megérzésem, ami azt súgja, a következő éjszakánk nem lesz kellemes.

Gyönyörű a völgy, elfelejtem, hogy inkább lefelé mennék. "Piiiijjjj, piiiiijjj" -jeleznek a mormoták. "Jönnek! Itt vannak az idei turisták!" Kidugja a fejét, a másik iszkol a meghízott fenekével, egy páros táncol, vagy éppen

Mielőtt felkel a Nap

2011-06-14T04:03:00.000-07:00

A Mont Blanc tetején

Fázom. A menedékház étkezőjének padlóján jutott szálláshely. Lassan telik az idő. „Jó reggelt, háromnegyed kettő!” – hallatszik francia majd angol nyelven, és felkapcsolják a villanyt. Letápászkodnak az asztalról, padról is az emberek. Teát kérek, és leerőltetek egy halkonzervet. Szinte mindent magamra veszek, két pulóvert, viharkabátot és szélálló nadrágot, így is megfagyok, mire kiérek a mosdóba a jeges fémlétrákon. Mínusz 11 fok van, erős szél. Alattam 3000 méterrel Chamonix még javában alszik. Irigylem a fényeit, a hálószobák melegét, kényelmét.

A frissebb csapatok már elindultak, mi egy kicsit a végére maradunk. Hajnali három elmúlik, mire bekötjük magunkat a kötelekbe. Néhány lépés után máris a fagyott hógerincbe mélyednek hágóvasaink éles fogai és a jégcsákányok hegye. Nehezen vesszük a levegőt, a megszokott, tengerszinti mennyiségű oxigén felével kell beérnünk itt négyezer méteren. Az út monoton, hideg és sötét. Egyetlen látnivaló az előttünk kígyózó sorban araszoló hegymászók fejlámpái adta fényfűzér, ami mint csatárláncba állított szentjánosbogársor világítja be a Goûter és a Dom csúcs meredek hólejtőit. Elmosolyodom: majdcsak reggel lesz, s kisüt a nap. Egyszercsak Sanyi elkeseredett hangja állít meg bennünket. Nem bírja a térde. A munkában megerőltette, amit ideiglenesen rendbe hoztak. Néhány nappal ezelőtt, a Breithorn 4100 méteres csúcsát másztuk, hogy jól tudjunk alkalmazkodni a Mont Blanc magasságához. Akkor még semmi probléma sem volt. Most minden egyes lépés kín számára. Laci felajánlja, hogy visszakíséri a házba, őt a magashegyi betegség lassítja. Az előző két napi túrát összevontuk, mert mindenki jó erőben érezte magát és a 600 méteres meredek sziklafalat így ugyan friss hóban, de napsütésben tudtuk mászni. Talán sok volt egy napra. Gábor átköti magát hozzánk. Taposás, taposás, levegő….taposás, taposás, levegő… Megpillantjuk végre a hírhedt Vallot bivakot. Ez sorsdöntő hely több szempontból. Először is általában innen fordulnak vissza azok, akik nem bírják a magasságot, másodszor be tudunk húzódni a szél elől, harmadszor pedig itt szokta érni a napfelkelte a hegymászókat, ami erőt ad továbbmászáshoz. A ház egy fémdoboz, benne félhomály, egy-két sárga pokróc, amin néhány ember fejét ölébe hajtva küzd fejfájással, hányingerrel. A látványt félretéve muszáj enni és inni. „Mire kimegyünk innen, felkel a Nap.” – reménykedem. De sajnos még mindig nem nyújtogatja sugarait, pedig jó lenne meleg simogatása. „Talán, mire a csúcsra érünk, felülkerekedik a felhőkön.” Betakarom az arcom a viharkabát kapucnijával, csak lefele nézek. Araszolunk föl, föl, föl, majd ismét veszítünk a nehezen megszerzett szintemelkedésből. Újra föl, és újra le. Mint egy hullámvasút. Csak sokkal lassúbb. Egyre keskenyebb a gerinc, az 50 fokos lejtőre kell kilépni, hogy elengedjük a lefelé jövőket. Süvít a szél, jobban összehúzom a sapkám. „Fent vagyunk!” – kiabálja Balázs, amit a széltől alig hallok meg, 4810 méteren, Európa tetején, a Mont Blanc csúcsán.

A vad szél belekap egy pillanatra a zászlónkba. Sajnos nincs olyan jó közönsége, mint a Breithornon, ahol a franciák mosolyogva érdeklődtek, vagy mint Chamonixban, ahol a főtéren vidáman lobogtattuk. Hiszen itt még mindig a felhők fölött van a Nap.

Lefelé keresni kell a nyomokat. Egy páros rossz irányba megy, de nem hagyjuk őket elveszni. Tizenegy órára már újra a házban isszuk a teát. Nincs nagy kedvem még egy éjszakát a padlón tölteni, jó lenne lemenni a fal alatti menedékházba. Szerencsére a fiúk is azt remélik, akár a kempingig is lejuthatunk még ma. Megkezdjük az ereszkedést a sziklafalon és három előtt már a gleccseren vagyunk, 3000 méteren. Végre! Süt a nap!

Szélsőséges helyzetekben minden átértékelődik. A Nap melege, a város fénye, az otthon kényelme. Természetesnek vesszük, hogy ágyban alszunk, kinyitjuk a csapot és megmosakodhatunk, benézünk a hűtőszekrénybe és friss ételt, hideg italt találunk, megnyomunk egy kapcsolót és fény fogad. De ha egy pillanatra kilépünk a civilizációból, a megszokásból, visszatérve megváltozik az értékrendünk.

Legközelebb 2011. július 27-én indulunk a Mont Blancra. Tarts velünk!

2011-03-20T11:30:00.000-07:00

Egyszer régen a cimboráimmal...

Mi is a sok keleti mászó által jól ismert PARKOLÓ-ban tanyáztunk a RAX tövében.
De kinek nem volt olyan korszaka, amikor a patakban fürdött, ahol a sörök is hűltek,
matracon főzött és persze jókat mászott a Höllental falain.
Ezen a hétvégén azonban a patak zaját nem a fiatal tábortűz-sztárok gitározása nyomta
el. Valami más, érthetetlen és nem kicsit bizarr jelenség fogadott minket.
Biztos sokan emlékeznek még a diáktáborokban és kempingekben parancsnoki-nak
becézett nagy, fenéklemez nélküli sátortípusra, félköríves zippzár bejárattal.
Na egy ilyen állt megérkezésünkkor a parkoló alsó sarkában. Mivel a sátorból kiáramló
égtelen zaj miatt távolabb már nem volt hely, a szomszédban vertünk sátrat.
Amikor benéztünk, egy srácot láttunk, a fülén hatalmas fejhallgatóval törökülésben
ült egy DJ-keverő előtt, mellette két lemezjátszó és két nagy hangláda működött.
Mögötte állt egy másik, cigivel a szájában és sörrel a kezében. Feje a nem túl bonyolult
ritmusú technora billegett. Gondoltuk majd csak elzárják, hiszen esteledik. Mi nem
igazán mutattuk ki megdöbbenésünket a dolgon, bedobtuk a patakba söreinket,
gyorsan sátratvertünk és már rotyogott is a közös lencsés, káposztás, pacalos rizseslecsó.
Aztán azt érzékeltük, hogy másokat viszont meglehetősen zavar. Söröm mellett hátra-
dőlve kíváncsian vártam, hogy az általam "oly nagyon kedvelt" keleti csapat gitárosa
mit ér el náluk. Na most a hóhért akasztják gondoltam. Nehezen viselte, hogy mások
számára van idegesítőbb a börtön ablakában, vagy a 16 tonnát-nál is. Volt aki rendőrt
akart hívni. Mi nem ártottuk bele magunkat a vitába, hiszen a kempingezéssel mi is
illegális tevékenységt folytattunk. más stratégiát választottunk. Megkínáltuk őket sörrel,
majd amikor már minket is zavart egy kicsit a szünet nélküli kvarc-oszcillátor stílus,
egyetlen kérésünk után öt percre lecsavarták és beájultak.

Másnap, mászásból visszaérve láttuk, hogy ők is akkor értek "haza" egy tálca dobozos
sörrel és egy karton cigivel. Az egyikük berántotta a kis agregátort a sátor mögött és
már kezdődött is a müsor. Kérdezték, hogy mit szeretnénk. Csend persze nem lett,
de csapatunk dohányos tagjához hozzávágtak egy doboz cigit. Este felé aztán megint
szóltunk és lecsavarták. Ez igy ment szombaton is, azzal a kis közjátékkal gazdagítva,
hogy tüzet raktak a sátruk előterében, ahonnan pár perc múlva kimenekültek a füst
elől. Persze mentették magukkal a lemezeket, amelyeket kempingező hűtődobozokban
tartottak. A parkoló többi lakója is átszellemült egy kicsit. A visszaérkezők azt kérdezték:
mivan, nincs muzsika?
Vasárnap aztán összepakoltunk és hazajöttünk. Máig nem értjük, hogy a srácok miért
pont azt a nyugodt helyet választották. Talán a helyi kempinges, vagy szállodás bérelte
fel őket, hogy üldözzék el onnan a mászókat? Ki tudja?
De így telt az a bizonyos technós hétvége.

B

Látogatás a sheprák földjre

2011-01-22T11:17:00.000-08:00

„A fiú beleszeret egy lányba, de a lány nem viszonozza. A fiú sír, csak sír, sír.... ebből lesz a monszun.” Legalábbis így hiszik a nepáliak. Persze, minden tavasszal összetörnek a lányok legalább egy férfiszívet. Így nem csoda, hogy minden egyes nyár ezen a vidéken igencsak esős.
Ha szép időben szeretnénk a Himalájában túrázni, induljunk még időben, vagy várjuk meg, míg a szerelmes fiú kisírja magát. Akár tavasszal, akár ősszel érkezünk Katmandu repülőterére, kellemes időjárás és egy mikrobusz fogad bennünket. Ha eddig nem fogtuk föl, a reptérről a turistanegyedbe tartó, húsz perces „városnézés” alatt rájövünk, hogy egy teljesen más világba csöppentünk. A nyüzsgés, a forgalom hasonlít egy fővároséhoz, de itt egy fő szabály van a baloldali haladás mellett: dudálni kell! Szűk utcákban autózunk, 2-3 emeletes házak között, ahol megszorul a meleg, érezni a fűzerek jellegzetes illatát. A földszinteken üveges, vagy anélküli üzletek, maszkokat faragnak, ruhákat hímeznek, húst árulnak, hajat mosnak, egyszóval az utcán élnek.

A turista városnegyedet önállóan is felfedezhetjük, de vigyázat! könnyen eltévedhetünk, és utcaneveket nemigen találunk. Beülhetünk valamelyik étterembe, kipróbálhatjuk a helyi éttermeket, de attól függetlenül, hogy otthon felvettük a szükséges védőoltásokat, vigyázzunk, mit eszünk, mit iszunk.

(Bennszülöttek Katmandu főterén)

Könnyen megismerkedünk a „bennszülöttekkel” (főleg ők akarnak velünk, némi baksis fejében), meglátogatjuk a világörökség részét, a Swajambunath stupát, s ha jól imádkozunk a helyiek isteneihez, van rá esélyünk, hogy másnap máris havas hegygerincek fölött utazhatunk egy Yetivel, "aki" nem különbözik más légitársaságoktól, hiszen az ő gépe sem tud leszállni Lukla zsbkendőnyi repterére rossz látási viszonyok között. Ha az istenek elégedetlenek velünk, akár több napunk is elmehet azzal, hogy reggelente újra átmegyünk a motozási és csomagátvilágítási hercehurcán.

(Lukla 2700 méteren lévő repülőtere, amely esőben nem fogad gépeket)

A repülőút mindössze 40 perc, innen aztán mindenki gyalog közlekedik. A teherhordók átveszik a zsákjainkat. Ezzel segítünk magunkon, mert teher nélkül könnyebb lesz alkalmazkodni a magassághoz, meg főleg rajtuk, mert ilyenkor tudják megkeresni a család több havi kiadását. A túra első napján könnyű dolgunk van, mert csak lefelé megyünk. Egy teaházban szállunk meg, itt még megkóstolhatjuk a jaksteaket.

(Namche Bazaar a sheprák fővárosa)

Mindjárt a következő nap sokat emelkedünk, amennyiben szeretnénk Namche Bazaarig, a sherpák fővárosáig eljutni. A 800 méteres szintkülönbséget előbb egyenletesen, majd hirtelen emelkedve kell teljesítenünk. A főváros azért igencsak különbözik még Katmandutól is. Természetesen itt sincs autóforgalom, viszont van (még) villanyvilágítás, lehet meleg vízben tusolni, sőt, e-mailt tudunk küldeni, vagy megnézhetjük az itthoni híreket a neten, persze minden „luxusért” fizetni kell. Jó hír, ha még hiányzik valami a felszerelésünkből, itt egészen olcsón be lehet szerezni.

Pihenésképpen még egy napot mardunk, s ha közben kicsit feljebbaraszolnunk (s ha elég tiszta az idő) máris megpillathatjuk az Everest csücskét, megcsodálhatjuk az Ama Dablam rejtélyes formáját. Ha jó kondiban vagyunk, Sir Eddmund Hillary által alapított kórházat és iskolát is megnézhetjük, sőt, ha szépen kérjük - és adományozunk egy kisebb összeget -, a Yeti koponyáját is megmutatják nekünk a buddhista kolostorban. Akinek nagyon tetszett ez a kis templom, nem kell sokáig várnia a következőre, már másnap, miután lemásztunk a folyóhoz, hogy átkelve rajta felmászhassunk Phangbochéba. Állítólag a lámának könnyű volt, ő csak átrepült a kolostor fölött. Ezt onnan tudjuk, hogy otthagyta a lábnyomát. Bepillanthatunk az itt lakó szerzetesek életébe, majd folytathatjuk utunkat a gyönyörű rododendronerdőn keresztül. Magasan a folyó felett, kitett úton túrázunk és ismét átkelünk egy függőhíddon, míg elérjük a következő falut. Csak egy betű és néhány kilométer a különbség: Thangboche. Itt már illik egy kicsit rosszul lenni a magasságtól, de legalább egy kis étvágytalanság, vagy enyhébb fejfájás mindenképp kijár, hiszen majdnem 4000 méteren járunk, az Ama Dablam közel 7000 méteres, méltóságteljes formájának árnyékában. Az „Anya nyakláca”. Mondják rá a helyiek.

(Ama Dablam 6812 m)

Kicsit veszélyesebb útszakasz következik, kitett úton és függőhidakon járunk, közeledünk az ötezer méteres magassághoz. Akármilyen türelmetlenek vagyunk, okosabb még egy éjszakát beiktatni, hogy elérjük azt a piramist, amit éppen 5000-en építettek fel, hogy helyben vizsgálják az emberi szervezet alkalmazkodását ehhez a furcsa

(Rododendron virágzás tavasszal, 4000 méter környékén)

körülményhez, ahol a tengerszintinél kevesebb, mint fele oxigénnel kell működnünk. A menedékházban egy tábla figyelmeztet: „Ne halj meg! Ha az alábbi tüneteket észleled magadon, MENJ LE!...” Nem könnyű a döntés, mert már közel a cél. De álmatlanság, émelygés, hányinger, fejfájás gyötörhet, vagy úgy érzed, nem kapsz levegőt. Pedig itt még élnek – igaz, csak nyáron – emberek. Nem úgy, mint az utolsó „faluban”, ami gyakorlatilag két menedékházból áll, s ahová már a Khumbu gleccser kőtörmelékén gyalogolva juthatunk el.

(fürdőSZOBA szép KILÁTÁSSAL)

Ebben a magasságban már abszolút fakultatív a tusolás is. Hiába „hot” a fürdő, nincs kedvünk levetkőzni. Ami otthon annyira fontos, itt sokadrangú. Csak az akklimatizáció, s a szervezet feltöltése egy kis energiával – talán egy marék rizs bennmarad – fontos. Mint egy lassított felvételen, úgy halad az ember. Végre! A világ legmagasabb hegye. Ez lenne hát? Közeledünk az alaptáborhoz, ahol a bepillathatunk a 8850 méterre induló expedíciók életébe. A színes sátrak, puja szertartás hangulata feledteti a magassággal járó problémáinkat, talán már kezdjük ezt is megszokni. Csillogó jégtűk, a hatalmas függő gleccserfal, a Nupce sejtelmes, csipkés gerince. Előttünk a Khumbu gleccser, technikailag az első leküzdendő nehézség. Az expedíciók logisztikai előkészítői, a sherpák építik ki a "pályát", a létrákat, a köteleket.

(Földünk legmagasabb csúcsa)

Sokáig nem időzünk, jó lesz visszamenni picit alacsonyabbra. A "bátrabbak" még egy éjszakát eltölthetnek 5000 fölött, hogy elcsodálkozhassanak azon, ahogy a másnap hajnali nap sugarai megvillannak a világ legmagasabb hegye mögött, s hogy feljussanak eddigi életük talán legmagasabb pontjára, 5630 méterre. Igaz, a csúcs szinte eltörpül a 8000-esek között, mégis csúcsélmény. Akik jól akklimatizálódtak, azt is megfigyelhetik, hogy éppen a hóhatár szélén állnak, ahol még felfedezhetők a havasi gyopár rokonai.

(Ang Dawa Sherpa már 2x megmászta a Mount Everestet)

A visszaút ugyanott vezett, de egyre több energiával. Mostmár meg lehet kóstolni a helyi alkoholos főzeteket, a changot, a sört. Már vidámabban, talán ismerősen köszöntjük a helyieket. Már megszokott, a jakkürülékkel fűtött vaskályhák füstjének szaga. Kicsit unjuk a menüt a teaházakban, de észrevesszük a házinéni népviseletének mintáját. Talán átvesszük a helyiek életfelfogását (filozófiáját?), s könnyebben el tudjuk fogadni otthon is, ha valami nem úgy történik ahogy akarjuk. Talán elgondolkodunk azon, hogy ez, a mi szemünkben "nincstelen" sherpa miért mosolyog többet, miért, mitől vidámabb, mint mi vagyunk.

(Kedves Sherpa kislány az egyik faluban)

A mama, aki beesett a gleccserhasadékba

2010-08-26T07:09:00.000-07:00

Két és fél méteres vékony, fehér, kissé áttetsző emberalakok ugrálnak az óriási gleccserhasadékokon. Felébredek. Az ágyam közvetlenül az ablak mellett, csak el kell fordulnom és még az éjjeli sötétségben is jól látom a tátongó jégszakadékokat. Csak lázálom volt, nem ugrándoznak itt szellemek. Talán a hirtelen nagy magasság az oka. Reggel még tengerszinten, most 3611 méteren vagyunk. A Liskamm csúcsát fátyolként betakarja egy felhő. Mire újra kinyitom a szemem, a Göncölszekér formáját fedezem fel a csillagok között. Lassan pirkad, mozgolódik az egész ház. Kiderül, gyakorlatilag senki sem aludt a szobában. Köszönhetően annak is, hogy a láger, ami 3 db 3 emeletes! ágyból és a tető alatti sufniban berendezett fekvőhelyekből áll, a mosdó mellett kapott helyet. A mosdóajtó pedig minden alkalommal becsapódik, ha valaki használja, és persze a 170 ember (teltház van) ki-be járkál, mert ők sem tudnak aludni. No és persze Dezső is velünk van, aki jó hangosan tud horkolni. Fiúk öltöznek, én nem tudok felkelni (pedig sokat jártam magas hegyen, nem értem a szervezetem ilyen hozzáállását).

Jó fél óra múlva az ablakon keresztül követem egyenletes lépteiket, amint beállnak abba a nyomvonalba, amit a korábban kelő csapatok tapostak felfelé a gleccseren. Kerülgetik a hasadékokat, megállnak szuszogni, inni. Talán el tudnak majszolni egy müzliszeletet. Egészen a vállig, ahol a hóösvény elágazik, figyelni lehet a csapatokat. Egy kettes party visszafordul. Talán valaki rosszul lett. A mieink haladnak tovább egyenesen, pedig úgy volt, hogy a legközelebbi, Vincent Piramid 4215 m-es csúcsára zarándokolnak akklimatizációs túra céljából.

Közben összeszedem magam én is, kiülök a ház elé. Mindig vágytam arra, hogy egyszer gondtalanul ülök egymagam, jó magasan egy menedékház előtt és csak napozok. No persze nyakig beöltözve, mert 10 fok alatt van a hőmérséklet. Érkezik egy fiú és egy lány. „Buongiorno!” Köszönnek, én pedig vissza. „Jelentkezzünk be, utána induljunk tovább!” – mondja a férfi. „Akkor sziasztok!”- köszönök újra. Szóba elegyedünk, kiderül, hogy ők is csoporttal vannak, de tegnap este vissza kellet menni a kis hegyi városkába, mert a műanyag baki megadta magát a leány lábán. Abban ugyan nem tudna felmászni 4000 méter fölé.

Viszonylag gyorsan eltelik a délelőtt és egy órára már vissza is érkeznek a fiúk. Kiderül, hogy mivel olyan ügyesen és gyorsan meneteltek felfelé, Balázs úgy döntött, hogy másszanak egy „rendesebb” csúcsot, így a Ludwigshöhe 4341 méteres spitzére araszoltak. Ahogy ez lenni szokott, a végén már egymást bíztatták. Álljunk meg! Ne álljunk! Menjünk! De végül csodálatos fotókat készítettek ebből a magasságból, ahonnan jól látszik a Matterhorn jellegzetes alakja, a Mont Blanc fehér sipkája, és még sok híres és áhított hegy az Alpok láncolatában. Visszafele pedig már hasadékok fölött kellett ugrálniuk. Közben megérkezik fentről egy kicsi, hajlott hátú néni (megtudtuk: 67 éves!). „A mama, aki beesett a gleccserhasadékba” – tájékoztatnak a többiek - (Akiből a hazaúton barkóba feladvány lett.)

(A mama, aki beesett a gleccserhasadékba - középen)

A füldugónak és a rosszullét elmúlásának köszönhetően én is tudok több órát aludni, de hajnalban sajnos nem látom a Gönczölt a nagy fehér tejföltől, és mást sem. Senkinek sem akaródzik feltápászkodni. Balázs beveti pszichológiai tudományát: „lemegyek a büfébe, addig mindenki magában döntse el, akar-e ma újabb csúcsot mászni!”. Kiderül, hogy külön-külön mindenki inkább vágyik vissza a napsütötte Garda-tóra, via ferrátáira és pálmafáira, ahonnan két napja feljöttünk fel a hegyekbe.

Jó döntés volt, a felhők szépen követtek minket egészen Alagnáig (ahol nem kaptunk pizzát, mondván, hogy „ma nincs pizza és kész”). Aztán tovább követtek a Garda-tóig és egészen Magyarországig.

Közben azért még történt egy s más. Ugyanis minden úgy kezdődött, hogy Laciék családdal érkeztek a Garda-tó partjára. Ők Arco belvárosában, appartmanban helyezkedtek el, mi pedig a törzskempingünkben vertünk sátrat. Balázs, Frankie és Laci az utazás fáradalmaival nem törődve megmászták a Monte Albano nevű ferrátát, ami D/E-s besorolást kapott, így ők abszolút visszafele haladtak a nehézségi skálán. Délután Laci vigyázott a 10 hónapos Rajmira, míg mi lányok a kemping feletti begyakorló sziklaúton szórakoztunk. Mindez persze 37 fokban. Másnap már Dezsőékkel kiegészítve mentünk fel egy szurdok bejáratához. Itt rögtön sziklába vert lépéseken kapaszkodott felfelé a csapat, amíg én megtanítottam Rajmit kavicsokat dobálni a patakba, és persze kipróbálta a ferrátát is. Dezsőék a gleccsertúra után lementek Veronába, Eszti megmutatta nekik Júlia erkélyét :-). Többiek másztak a tó-parti rámpán, vagy strandoltak.

Míg végül a második 4000 méteres csúcs helyett beígért ferrata úton képeslapra illő fotók készültek. Ez egy szuper jó bemelegítő, vagy levezető út, gyönyörű panorámával. Igazi csemege. Nem is kívánt senki nagyobb erőfeszítést tenni, hogy még egy kis csúcsocskára feljusson. Inkább a búzasört választottuk a falu egyetlen éttermében, ahol a háziúr – megzavarván az ebédhez készülődését – dohogott egy sort. De mi nem hagytuk kidobni magunkat, hiszen már annyi mindenen túl voltunk egy hét alatt.

Kata

Legközelebb 2011. július 11-17-én megyünk a Garda-tóra és 2011. július 21-16-án a Monte Rosára. Tarts velünk!

"Vannak vidékek legbelül"

2010-06-17T05:07:00.000-07:00

Ahol a csúcsok bajnokai is parányinak és rövid életűnek érzik magukat; ezek a gleccserek. Belehajolok egy szűk, párhuzamos hasadékba. Megtetszik a vastag jég színe, ahogy a mélységgel változik. Nem látom eléggé így állva és letérdelek a két szélére. Belső függőleges, vizes falait simogatva teljesen kihűlnek az ujjaim. Végül fekszem az egyik oldalán és vállból az egész kezem belelóg. Nem is tudom igazán, miért csinálom. Több ez, mint kíváncsiság. Gyerekes öröm tölt el. És tisztelet a természet furcsa, nagy jelensége iránt. Nem félek tőle, de valódi tiszteletet parancsol a hely. Csak fekszem itt a nagy rém fagyott hátán. Most nem érzem, hogy mozog, pedig tudom. Egy másik gleccser jut eszembe, pontosan ennek a vonulatnak a túloldaláról. Annak a szélén sátoroztunk a cimboráimmal pár évvel ezelőtt. Akkor hallottam a morgásokat és a roppanásokat. Most csönd van és nyugalom. Nem sietünk, pedig későre jár, és a felhők gyülekeznek.

Átbillentem a fejem a másik irányba. Ott a ház fent. Onnan jól látszik végig az egész, ahogy követi a völgy S kanyarját. Minket valószínűleg nem látnak már onnan, olyan parányiak vagyunk itt a nagy sárkánygyík hosszú hátán. Az „ösvény” egyenesen átmetszi a külső kanyart. Elképzelem, hogy merre is járunk. Valahol a Monte Rosa Ház és a Gorner gerinc között félúton. Kata már a nagy bordáknál jár. Fölbukkan az egyik tetején, majd eltűnik közöttük. Azok a jégbordák fentről nem tűnnek ilyen nagynak. Itt látszik csak a valódi méretük. Mint egy megfagyott tenger hullámai. Hágóvasban kell járni a meredek jeges oldalakon.

Mostanában nem nagyon volt olvadás. Mindenhol szilárd és jól tart. Ugrálunk a hullámok között. Balra a Matterhorn már fölhúzta szomorú, szürke kabátját. Elhagyjuk a gleccsert. Fölkaptatunk a gerincre, ahol az állomáson egy lelket sem találunk. A rossz idő miatt nem jár a fogaskerekű. Akkor gyalog tovább le. Ahhoz képest, hogy hajnal 2-kor indultunk a menedékházból a csúcsra, elég jól bírjuk. Estére már Zermattban járunk. Így ketten mindig gyorsan haladunk.

Gondolataimat fönt felejtettem a jégbordák között. Ott ugrálnak a hasadékok felett és néha kiülnek megpihenni egy-egy nagyobb kőre, amelyeket a jég szállít a hátán. De amilyen hatalmas képződmények a gleccserek, olyan sérülékenyek is. Néhány ºC emelkedés képes eltüntetni őket. Ha valóban eltűnnek, a völgyek üresek lesznek majd, és hosszú kőrakások, mint csontvázak tanúskodnak csak a nagy valamiről. Néhányan már nem léteznek, csak a kövek mesélnek róluk. A Gorner gleccser még hatalmas. Csodálatos, furcsa, veszélyes vidék ott a völgyben és bennem. Legbelül.

B.

Arcon, bokron át

2010-06-02T01:37:00.000-07:00

Ezt a helyet nem lehet megunni, főleg, hogy olyan sok mászóhely van egy rakáson, amikhez egy egész pályafutás is kevés volna.

Este érünk le a Garda-tóhoz, ahogy szoktunk. Rögtön rövidnadrágra és pólóra vetkőzünk az itthoni esős idők ruháiból. A megérkezési sörből magunknak – sajnos – dupla adagot kell vennünk, mert a csapat fele később érkezik majd, és hogy nézne az ki, hogy magukban söröznek.

Nem kelünk korán. Az otthoni, hosszan tartó rossz idő után ma nem zavar majd minket a Nap. Rövidebb és nem túl nehéz bemelegítő via ferrata túránk kiszállásánál már vissza is fordul a szemlélet. Mindenki a kemping hideg kék medencéjéről beszél. A várat megkerülve egy hátsó völgyön, szőlők és olajültetvények között „gurulunk le” a városba. Az ódon sikátorok fölött sziklapárkányokon szálegyenes tuják nőnek, a kertekben legyezőpálmák és itt-ott fügefa. Csak az első hűvös sörözőig kell mindezt elviselni. Ott aztán kigondoljuk a továbbiakat. Spagettifőzés, lubickolás a medencében, lógás Arco belvárosában, este pedig egy kis mászogatás a boulderkertben.

Következő napunkon egy nagyobb túra terve fürgébbé teszi a reggelt. Cél a Cima Sat nevű sziklacsúcs. Az út elején a szintemelkedést a fenyőfák megjelenése jól mutatja. Az első létráknál a város úgy tűnik, mintha csak egy makett lenne. A Trentins éppen behúz a kikötőbe. A második nagylétra felső szakasza függőlegesre szökik. A hónom alá kell vennem a létrafokot, amíg a karabinereimet átakasztom a szögön. Rozsdás kazánlemezből készült vastrepni osztja ketté a 72 m hosszú létrát. Alattam néhány méterrel Dezső valami régi olasz slágert harsog bele a levegőbe. Jobbra a Brenta Dolomitok még nagyon havas. Jó itt nekünk. Jó kis napsütés.

Egy nagyobb párkányzaton erdei szakaszt küzdünk le, majd jön az utolsó szirt. A túra végig egy tipikus létrás útnak mondható. A csúcs kicsi. Keresztjének szárán szokás szerint doboz, csúcskönyvvel. Nagy hibát kell bevallanom a csapatnak, amelyen már egy ideje töröm a fejem, hogy hogyan adjam elő kíméletesen. Diplomatikus megoldás mellett döntök: aki ilyen melegben is kért volna olvadt csúcscsokit, kettőt kap majd a kempingben.
A lefelé út több száz zikk-zakkon át csorog vissza a városban. Közeledve megihatják társaink utolsó korty vizét is, mert közeleg a sör. Egy óra múlva már a kikötő kőrakásán ugrálunk és didergünk a tóról jövő erős esti szélben. A pizza illatú sikátorok át kimenekülünk a tömegből, vissza Arcoba, ahol kedvenc pizzázónkban pótoljuk az elvesztett kalóriákat, könnyű olasz bor mellett.

Utolsó napunkon még egy kis kanyontúra, avagy játszótér nagyranőtt „gyerekeknek” (is). Araszolunk a patakmederben, ugrálunk a kis patak kövein, balettozás a kötélhídon. Forróság, ismét egy hűsítő úszásra vágyunk. No, meg is kapjuk, a tó vize jéghideg most még. A helyi kiskocsmában a séf edénynek használ egy hatalmas, egész parmezánsajtot. Meggyújt benne egy kis alkoholt, majd beleönti a tésztát, a paradicsomot, ilyen-olyan fűszereket, végül kiszedi a tányérunkra. Nem hiszem el. Egy gyerek szájtátva nézi az egészet. Mi járhat a fejében? Biztosan ezidáig csúcscsoki vagy dobostorta akart lenni farsangkor. Most eldöntötte: idén pizza lesz.

Délután hegymászó felszerelés tarhálás a rengeteg boltban, végül még mászogatunk valamit a szomszédos boulderkertben. És milyen szerencsések vagyunk, mi magyarok… mindig akad egy névnap, amire rá lehet fogni az esti bulit. Dehát ezt is meg kell csinálni valakinek!

2010-03-08T04:38:00.000-08:00

Kicsi túra, kicsi vár
Az első nyílt túránk igaz története

Hajnali 5 óra, mínusz 4 fok. Mindegy, azért nekem ott kell lennem Csókakőn reggel fél 9-kor, és reménykedem, hátha más sem bírja már a szobafogságot. Jó lesz kiszabadulni, akármilyen hideg van. De legalább a nap süt. Lehet hogy nem találunk más mazochistát, aki ilyenkor kidugja az orrát. Inkább nézi a Szívek szállodája 566. részét J.

Összeszedjük magunkat és Balázzsal elindulunk Székesfehérvár felé. Kicsi a forgalom, szépen süt a nap, így gyorsan haladunk, már 8 előtt kávét főznek nekünk a „Nádfedeles” elnevezésű kiskocsmában. A helyiek tájékoztatnak a friss pletykákról, hogy új vendéglő nyílik mellettük, ahol majd kenyeret is fognak sütni kemencében, és helyi borokat lehet kóstolni. Megérkezik Dezső is, akit tegnap ugrasztottunk be a túrára, félbehagyva a lakásfelújítást és megjelenik A! „nyílt túrázó”, aki jelezte részvételét előző nap. Lesétálunk a másik vendéglőbe, hátha ott még találunk túrázókat, menetközben mindenkit megkérdezünk, van-e kedve velünk jönni, de csak egy párocskának van kisbakancsa és hátizsákja. „Igen, a túrára jöttünk…. Ja, nem arra, mi kéktúrázunk.” Azért kölcsönösen szép napot kívánunk egymásnak.

Így hát kissé csalódva, hogy nem sikerült további túrázókat fogni, felhajtunk a parkolóba. Ott azért egy arra járót meginvitálunk, de nem áll kötélnek. Négyen indulunk, szigorúan a turistaösvényen, hiszen minden fórumon hirdetik a vértesi erdészek, hogy az ő területük korlátozott. Legalábbis az ingyenélő túrázóknak, akik nem fizetnek az erdőbe belépésért, ráadásul riogatják az állatokat. Azt inkább a vadászoknak tartogatják. Jó pénzért persze, és úgy nem csak zargatni, lelőni is lehet szerencsétleneket. (Biztosan igazuk van, hogy ritkítani kell az állományt stb. stb., de én akkor is sajnálom őket. Én biztosan nem leszek vadász ebben az életemben.)

Nem látunk egyébként egyetlenegy vadat sem, pedig pl. a szekszárdi dombság területén akármikor járok, mindig találkozom néhány csoport vaddal. Pedig ott korlátozás sincs. Talán még téli álmát alussza az erdő, ő tudja, hogy csak naptár szerint érkezett el a tavasz. A tél még egy utolsót erőlködik. Nem hagyja magát egykönnyen kitessékelni. Egyetlen kincsünk egy csoport hóvirág, és ez a kis napsütés. Le-föl-le-föl, jól esik a mozgás a hidegben, hazai helyeken (…dombokon, hegyeken…). Egy új pirosjelzést fedezünk fel, amit Zoli (új túrázónk, akik most talált a Sétafika oldalára) GPS-e mutat. A papírtérképen még nincs rajt. Felmegy a zöld jelzésre, ahol aztán teszünk egy kurflit, éppen dél, mire találunk egy szuper napos helyet, mindenki kiteríti amit a hátizsákja rejt, elemózsiát, almafröccsöt és még egy kis jó szekszárdi vörösbor is előkerül. Az étkezés nem sokat lendít, inkább lassít egy kicsit. Vagy a megálló után a hirtelen emelkedő? Felérve a Csóka-gerincre, szépen be lehet látni a környező településeket, látni a Bakonyt. Lassan haladunk ezen az ösvényen, eléggé benőtte a bozót, nyáron lehet, hogy meg sem látni az utat. Átfestették a piros L-t (rég jártunk erre), vissza megy a völgybe. Valószínűleg azért, hogy ne tévedjenek illetéktelenek a magas sziklák tetejére.

Végre! A vár-túrán megpillantjuk a várat. Csák Máté várát. Balázs belekezd az ismertetőjébe (Csák Máté az ismert Csák nemzetség leszármazottja, akinek testvére „Csák Norisz”, és féltestvére, Nemcsák Károly….hihi..) Szépen újítgatják a várat, lobog a zászló a szélben. A hideg ellenére sokan felsétálnak most is. Mi a sziklán araszolunk lefelé. Legalább belekapaszkodunk egy kicsit. Mert nagy mászás nem lesz, még mindig minuszban van hőmérő, senkinek sincs kedve standban vacogni. Rajtunk kívül csak két helyi srác mászkál itt. Beereszkednek a sziklautakba kötélen, fúróval, szerszámokkal a kezükben. Rendbe rakják a sportmászáshoz szükséges fémeket a falban, megerősítik a kilazult szögeket. Elvegyülünk a kul-turistákkal, Zoli megkeresi – kis mászás árán – az itt elrejtett geoládát. Szép kerek nap kerekedett ebből. Fél háromkor befejezettnek tekintjük a túrát, és megbeszéljük, hogy következő nyílt programunk a Szekszárdi dombságban tartjuk, de ott két nap, merthogy este kötelező a 2009-es szekszárdi borokat ellenőrizni.

(Hamarosan fotók is.)

A Magas Tátra csipkés csúcsai

2010-02-22T04:05:00.000-08:00

4-es lavinajelzés, majd 3 és fél méteres hó a Triglavon. Sajnos akkor találni kell másik hegyet. Van azért, ha nem is túl közel, de elérhető távolságban más lehetőség. Az Alpokban, még a Raxon is lavinaveszéllyel kell számolni. A Tátrában viszont elég kevés hó esett, az is régen. Gyors szállásegyeztetés, mehetünk!

Autók találkoznak az M0-on, együtt haladunk keresztül Donovalin. Az itthoni egész téli felhős égbolt után végre látunk kékséget, hófödte csipkés hegygerincekkel és csúcsokkal. A Magas Tátra. Rég jártam erre, kicsit eltörpül a négyezres alpesi csúcsok, hát még a Himalája hihetetlen magasságai után, de mégis… emlékeztet a világ legnagyobb hegyvonulatára. Hja, és ha közelebb mégy, be a hegységbe… Már egyáltalán nem néz ki makettnek. Valós, meredek, vad sziklatornyok. Bár egyelőre nem sokat tudunk gyönyörködni, mert hólánc ide vagy oda, néha kell egy kis hátsó rásegítés Laci opeljének. Aztán csak erőre kap és feljutunk a házig. Balázs „leszalad” a hólánccal, hogy a másik autónk is fel tudjon gond nélkül araszolni a kissé lefagyott hegyi úton, amit nem szórnak agyon – sőt egyáltalán – apró kavicsokkal, mint Ausztriában. Ja, a hólánc azért kell, mert kirakták a sajátjukat. Minek is az a hegyi útra? :-))

Hegyiházunk szintén elmarad kissé a megszokott osztrák hangulattól, kicsit mintha visszamentünk volna a szotüdülős időszakba, viszont kapunk 6 ágyas szobát, a folyosón melegvizes tusolókkal. Az ágyak és a hegymászó felszerelések kiosztása után jöhet a szokásos sörözés és vacsi. Reggel korán kelünk!

Ja, korán kelünk, de későn indulunk. Akik még nem szoktak hozzá a hátizsák összepakolásához, azokét átrendezzük, fölösleges cuccok ki, jégcsákány fel. Végre gyalogolunk a letaposott ösvényen, kényelmesen. Legalábbis a Risy elágazóig. No innen azért már kevesebb a nyom. Szokásosan túlöltözött mindenki, kabát le. Élvezzük a napsütést, kristálytiszta levegőt. Csak tovább a nyomokban. Néha térdig süllyedünk. Melegfront van, nem elég kemény a hó. Egy kicsit nézzünk szét, mert ezek a nyomok nem arra vezetnek, amerre menni szeretnénk. Ez elvisz – valószínűleg – egy „jegezős” helyhez. Mi – egyelőre – a Hinco-tavakhoz tartunk. No, akkor itt fel. Hmm, persze nem találjuk el az utat, így a törpefenyvesen keresztül mostmár sokszor combig, majd derékig szakadunk a hóban. Balázs a nyomtaposó, többiek utána próbálják az utasításnak megfelelően ösvénnyé alakítani a mély lábnyomokat. Kis fennsík, végre nem süppedünk annyira, jöhet a következő lejtő. Erősen fúj a szél. Túl erősen. Figyelem! Időjárásváltozás várható. 11-re érjük el a tavakat, legalábbis térképen, mert természetesen befedte a hó. Sokat nem látunk belőle.

Mielőtt nekivágunk a meredek lejtőnek, gyors ebéd a hátizsákból. Magdikának és Sanyinak láthatóan nem nagy kedve van tovább küzdeni felfelé, amit szóban is megerősítenek, hát hagyjuk, hogy a fiúk megpróbáljanak feljutni a Kapor-csúcsra, én visszafordulok velük. Lefele már gyorsan megy a kitaposott nyomokban, szélárnyékos helyen megállva látszik, ahogy az erős szél kergeti a felhőket, fura alakzatokat formálva belőle. Próbáljuk elkapni gépeinkkel is a ritka pillanatokat, ami tényleg csak egy-egy pillanatig, vagy annak tört részéig tart. Magdika csodálkozik, hogy ilyen meredek lejtőn jöttünk fel. Fél kettőkor már levest, gőzgombócot ebédelünk.

A fiúk közben harcolnak az elemekkel. Hova lett az a sok hó, amiben a törpefenyvesben küzdöttünk? Merthogy abból a meredek lejtőre nem sok jutott. Semmit sem tartanak a hágóvasak. Balázs kötelet vesz elő, biztosítja a kis csapat előrejutását, de a gerinc alatt nem sokkal az ész érvek döntenek. Közben tovább erősödik a szél is és a gyorsan gyülekező felhők is azt mondják, hogy „ha fel is küzditek magatokat a gerincre, visszafele még keservesebb utatok lesz, úgyhogy jobb, ha már most visszafordultok”. Megtették amit lehetett ebben a rossz minőségű és kis mennyiségű hóban. Kipróbálták a hágóvasakat, a tanultakat pedig elteszik a holnapi mászásra.

Másnap ismét hajnali ébredés, de nem mozog igazán senki a házban. Erősen havazik. Még az ágyban tanakodunk, megpróbálkozzunk-e a Tupa nevű csúcs megmászásával. Tegnap már végignézhettük, ahogy mások másznak fel, vagy ereszkednek a kuloárban, jó nyomokat hagytak, azonban az éjjel esett friss hó behavazta azokat, ami önmagában nem lenne gond, de egyre sűrűbben havazik, nehéz, vizes hópelyhek vonják be az eddig feketéllő sziklákat és lassan a kis katlanunkra is rátelepszik a felhő. Mi az, ami biztonságosabban járható ebben az időben? Lecsorgunk a csorbatóhoz, onnan pedig fel a Kis Szoliszkó nevű csúcsra. Igen! Ez büntetlenül működik. Bár a Szoliszkó háznál kicsit topogunk – Balázsnak van igaza pedig – hogy merre vágjuk neki a csúcstömbnek, rögtön ott is terem egy Tanapos az eligazító táblánál, hogy a völgy le van zárva a lavinajelzés miatt, nem merjünk arra elindulni. Ja, a Szoliszkó? Az szabad. Tessék, arra van a felfele! Naná, hogy itt is sikerül a törpefenyves ágai között derékig süllyedni a hóban, de Balázs eltalálja a piros jelzést, majd udvariasan átengedi a nyomtaposást Gábornak és a mi Sanyinknak. Fél 12-kor már majdnem a csúcson vagyunk, másik Sanyi azt mondja, neki ez már jó, de Magdika kijelenti, hogy nem azért küzdött idáig, hogy azt a néhány nyamvadt láb és kézmozdulatot a sziklatömbön még ne tegye meg, hogy igazán a csúcsra érjen. És megéri! Bár majdnem elájul, ahogy picit sejtetni engedi a felhő, hogy hol is állunk valójában. Ijesztő sziklafal, több száz méter mélység. Hú…. Csúcsszaloncukor, csúcsfotó, majd ereszkedhetünk vissza. A kis házban vár a forraltbor. No meg a síelők világa. Még visszatúrázunk szállásunkra, még mindig a sűrű hóesésben. Kicsit elázunk, de jó egy kicsit lemozogni az ebédet.

Reggel ismét a hóláncos-cserés művelet, csak szegény Balázsnak most felfelé kell kaptatni a felszereléssel. Lemegyünk a Suha Belába, megnézzük, mennyire olvadnak a vízesések. Szerencsére találunk egy-kettőt, ami elég jól megfagyott, bár a legszebbeket a korábban érkezők már elfoglalták hágóvasaikkal, köteleikkel és jégszekercéikkel. És már télen sem maradnak el a körömcipős turisták. :-) Nem vicc, magas sarkú csizmában, vékonyka fehér szabadidőnadrágban balettozik a jeges falétrákon a helyi fiatal kislány a barátjával, meg a zebramintás pulcsiba öltöztetett kutyulijával. Bár az első nagy vaslétrán már nem mennek föl, egy-két beállított póz, fotó (és 1-1 szál cigi elszívása) után visszafordulnak, végignézek magunkon. Ühüm… nem mi vagyunk a vagányok teljes hegymászó felszerelésben. Néhány jégmászós fotó után mi is visszatipegünk a patak vékonyka jegén a parkolóba. Otthon azért mégiscsak ezeket a felvételeket mutogatjuk, ahol mi vagyunk a főszereplők.

Szoba kilátással

2009-09-08T04:23:00.001-07:00

Avagy egy jó kis négyezres a Valais Alpokban
DOM 4545 m

Július 26.

Kissé borult reggelre ébredünk kempingünkben, ezért Miklósék elhatározzák, hogy felmennek Zermattba, ha javul az idő, majd utánunk jönnek. Mi (Attila, Tamás, Ildi és én) elindulunk Randába, érdeklődünk a menedékházról és az időjárásról. Az erdő szerpentinjéről végig rálátunk a Weishornra. Hihetetlen, hogy mi ettől magasabbra tartunk. Elfogynak a fák, 2300-tól klettersteig. Élvezzük, nem túl nehéz, inkább csak a , persze nagy zsák nélkül jobb lenne. Végre meglátom élőben, teljes valójában – igaz, egy kis felhőpamaccsal az oldalán – a MATTERHORN-t! Gyors fotó, amíg el nem tűnik. Már megérte.

Kora délutánra már a barátságos "vendéglős" nénivel egyezkedünk a szállásról (ÖAV-kártyák elfogadása stb.), a 16 Euroból alkudni nem lehet tovább. Cserébe egy 25-30 fős szobában, az emeleten kapunk „ágyakat”. Egy-egy ilyen fekvőhely 3 személyre szól, a fejrésznél kicsit szélesebb, lábnál szűkebb, az egész félkörívben elhelyezve. Viszont az ablakból a Matterhornra lehet látni :-)) Attilával felmegyünk egy kis gleccserszemlére. Mivel PD nehézségű az út (30fokos firn, II-es szikla), úgy gondoljuk, mindenkinek menni fog. Este 8-kor befutnak Miklósék, akik a kb. + fél órányira lévő sátorhelyeket veszik igénybe. Az általam felvetett fél 5-ös találkozóra felvonja szemöldökét, és kiegyezünk fél 6-6 órában.

Július 27.

Morgeeeen!!!!!! Steeeehe auf!!!!!! Még nincs három óra. A házibácsi szerintem élvezi, hogy kiverhet minket az ágyból. Mindegy, úgysem aludtunk semmit. De mit csináljunk fél 6-ig? Attila felkel, megvárja míg elmennek a többiek, fotózgat. Majd mérgesen visszajön, hogy mégiscsak el kellett volna már nekünk is menni a többiekkel. Fél 6-kor sikerül elindulni. Ildi teásbögrével a kezében. Fotósaink vadul kattogtatnak, éppen kel fel a nap, alattunk, mint egy óriási habfürdővel teli kád a völgy. A Matterhornak először csak a felső csücske, majd az egész piramis pirosban, aztán kis időre aranyban izzik a Weishornnal együtt. Attila már nem mérges a későbbi indulás miatt.

Miklósék kibújnak a sátorból. Nagyon nem kell öltözniük, minden rajtuk van, amit magukkal hoztak. A gleccser jó jeges, elérkezik az idő, hogy felvegyük a hágóvasakat. Hosszú gyaloglás a jégen, újra le a vasakat, következik egy kis mászás át a Festi-gerincen, át a másik gleccserre. Itt szétválhat a csapat, Festi-grat, vagy gleccser? Csábít a gerinc, azért, mert felfele tart, nem vissza még 200m-t, mint a normál út, de a leírásból tudom, hogy 50 fokos firn, sziklamászás 4000 m felett stb. Inkább hagyjuk, nem birná mindenki, + sokan lassan haladunk. Norbi és Attila bevállalja, ketten gyorsan mozognak.

Nekünk hosszú, véget nem érőnek tűnő, monoton gyaloglás következik. Visszanézve látjuk, hogy Norbiék hasalnak a gerincen, előttük egy 7 tagú csapat. 4200 m körül jön egy meredekebb felszökés, itt már illik összekötni magunkat. Ildi, Marcsi, András már meg is tették. Egy lépés, egy csákány, újabb lépés, újabb csákány. Mi még várunk Lacira. Így a vakító napsütés ellenére fel kell venni a dzsekit. Végre összekötözködünk mi is, elől én, Tamás, Laci, végén Miklós. Próbálok valami ütemes tempót diktálni, tíz lépés után egy szusszanás. Megpillantjuk Norbékat a gerinc tetején. Az nem lehet, hogy még ők is csak itt.... Az utolsó felszökés előtt szinte egyszerre érkezünk. Ildiék már lefele jönnek a csúcsról, hideg szél fúj fenn, nem akartak várni. Ezt a 70 m-t már szinte négykézláb tesszük meg, az utolsó rimánkodások, hogy „már csak két lépést tegyetek...” és végre fent vagyunk 4545 m-en! A lábunk alatt sok, ismerős formájú, nevű hegy: Matterhorn, Mont Blanc, Weishorn, Eiger... :

Nem gondoltam, hogy ilyen tiszta időben sikerül csúcsra jutni. Csúcs-fotók. (Csúcscsoki a kocsiban maradt :-((). Csúcsfotó Laci. Csúcs-fotó Laci + DÉMÁSZ-zászló. Csúcs-fotó Laci + magyar zászló... Miklóst is rábeszélem egy csúcs-fotóra....

Elindulunk vissza és utolérjük Attilát. Elmeséli, hogy gerincutat a jégtakaró mennyire megnehezítette, szerencse, hogy a spanyoloknak volt rendes jégfejszéjük... és milyen jó, hogy volt náluk jégcsavar, bizony anélkül nehezen boldogultak volna. Minden energiatartalékukat kimerítették ezen az úton.
.....Fáj a napsütés. Tamásnak megígérem, hogy megvárom a sziklánál, csak érjek végre árnyékba. Itt már semmi gond. A hűvösebb levegő sokat segít. A mászás is jól megy, így hogy sokat vesztettünk a magasságból. A visszafele vezető gleccser még elég hosszú, de csak vége lesz egyszer. Miklósék lemennek a kempingig, mert Topcsi várja őket. Mi újra megalkuszunk a házban az ágyakra. Jó forró, tartalmas levest kérünk, Laci, születésnapja lévén söröket rendel. Későn kapunk észbe, hogy takarodó van, olyannyira, hogy kiszorulunk a 15 személyes franciaágyból. De fantasztikus nyelvtudásunknak köszönhetően visszahódítjuk a spanyoloktól a helyünket!

Július 28.

Hajnal 3-kor megint Morgeeeeen!!!!-re ébredünk. Aztán 7-kor ismét Aufstelleeeen!!!! Hallatszik. Lassan felkelünk, hogy leereszkedjünk a kempingig. Találkozó Miklósékkal. Ők elindulnak Ausztria felé valamit még mászni, mi pedig irány a jól megérdemelt tengeri fürdőzés. Este érkezünk Genova alá egy kis faluba. Lassan ránk sötétedik, így kénytelenek vagyunk a legközelebbi kempingbe bepakolni.

Július 29.
Reggel a szokásos szuttyogás a sátorbontással, meg a cuccok autóba préselésével. Későn érünk le a vízhez. Tamásnak semmi kedve a napozáshoz, hólyagosra égett az arca a hegyen. Ildi annál lelkesebben fekszik ki a víz mellé.egy nagy kőre. Attilának boulderezni támad kedve a vízből kinövő sziklákon. Este még leautózunk a Garda-tóig.

Augusztus 3.

Nem sikerült a 2. tekercs film. A csúcsfotó, a Matterhorn hajnalban, Matterhorn felhővel, Matterhorn vakító napsütésben, Matterhorn velem..... Kénytelenek vagyunk újra elmenni még 1x.

Kata

2009-08-06T01:09:00.001-07:00

Pünkösd a Garda-tón

Szerdán indulunk a szokásos kis késéssel. Lacit felvesszük Baján. Egész éjszakás utazás. Nekem könnyű, mivel a hátsó ülésre kényszerülök Laci hosszú lábai miatt, úgy döntök, kihasználom a lehetőséget. Majdnem elférek keresztben Tamás Berlingójában.

Reggel fél hatkor érkezünk a Garda-tóra kempingünkbe. Még alszik az egész tábor, ezért nem kezdünk kocsiajtót csapkodni, sátorcöveket kalapálni. Fiúk megpróbálnak egy picit szundítani, persze továbbra is ülve. Egy óra múlva éledeznek a sátorlakók, Gábor üdvözöl bennünket. Akkor gyorsan verjünk sátrat és aludjuk 2-3 órát! – mondja Tamás, de csak a sátorállítás valósult meg. Gábor buzdít bennünket, szép idő ígérkezik, kicsit mászóiskolázunk! Elmegyünk egy szép, új (kalauzban nincs benne), de szemmel láthatóan könnyű falhoz. Mászogatás, új tanfolyamároknak standépítés. Nekünk sem árt az ismétlés. Élvezem az ereszkedéseket, Tamás meg újdonsült tudományát próbálja átadni Lacinak. Gábor a Varga családdal (apa és fia) foglalatoskodik főleg, mert nem akar épülni a standjuk. Később a kisebbik Gábor belefog egy kéménybe, ami nehéznek bizonyul. Szilvi is kénytelen megmászni egy rövid de nehezebb szakaszt. Majd újabb nehéz feladatot kap, közben a fiúk szorgalmasan fotózzák és videózzák. Nem értem miért, de valahogy több felvétel készül róla, mint az Apa Gáborról :-)). Na jó! Végre mehetünk pizzázni, meg borozni. Vacsi után a kempingben még előkerülnek valahonnan újabb borok. „Ki tudja merre, merre visz a végzet.....” – mint másnap kisebb Gábortól megtudtuk, gondolta, hogy az István király után ez jön. Na meg a fürdés, irány a kemping medencéje!

Reggel persze majdnem ugyanolyan fáradtan ébredünk, mint ahogy előző hajnalban megérkeztünk. De nincs mese, be kell mutatnunk az újdonsült tanfolyamároknak az önmentést. 11-re mindenkinek sikerül a fára lógatott kötélen legalább egyszer felmentenie magát. Így mostmár „nyugodtan” mehetünk több kötélhosszas utat mászni. Szuper! Tegnap viccelődtünk, hogy a várba kellene felmászni. Nem, nem, mégsem, csak szembe vele egy szép gerincen. A szikla szuper, az idő kiváló. Hip-hopp fent vagyunk egy fél kötélhosszat, nekem kell előlmászni a traverzet. Stand! Jöhet Szilvi. Úgy látom, ő sem tartja túl bizalomgerjesztőnek a helyzetet, de lassan megérkezik hozzám, és már mehet is tovább. De nem sokáig. A sok osztrák parti mind összegyűlt. Közben a kitett sziklát nyaldossa a hideg szél. Meg engem is. Lent még majd megfőttünk, itt azért a kis trikó kevés, de nem tudunk mozogni, Szilvinek meg kell várni, míg az osztrák „mamát” valahogy felimádkozza a „papa”. Végre, engedhetem a kötelet. Nem ott van a stand, ahol gondoltam, hanem jön még egy szép kis tábla, kevés fogással. (Hát ezért vacakolt annyit a néni.) Gyönyörű a kilátás a Garda-tóra és a környező sziklákra hegyekre. Kicsit vacogunk a standban, de az éppen felérkező osztrák fiúnak olyan szép szeme van és ránk mosolyog, többször is :-)) De éppen felér idősb. Gábor, megvárom míg standol és beszerel, hogy biztos rendben legyen, elfáradt. Végre sikerül leereszkedni, még ráérünk kicsit napozni, mire a többiek is megoldják a feladatot. Irány ismét a tegnapi pizzéria, immár (sokkal) kevesebb borral.

Reggeli, pakolás, búcsúzkodás, a tanfolyamosok elindulnak Ausztria felé Gáborral. Mi pedig átmegyünk Moriba, ahol szeretnénk megmászni a Monte Albano ferratat. Előtte benézünk a városba, hogy klettersteigszettet, meg mittudoménmit vásároljuk. Mire végzünk, rendesen esik, így aztán Moriból nem lesz semmi. Főzés, ebédelés után visszamegyünk a városba, minden kempinglakó a túraboltokban shoppingol. Szuper ez az idő. Mármint a kereskedőknek. A vacsorafőzést ismét a pizzakészítőkre bízzuk, este pedig a másnapi időjárást jósolgatva tanakodunk a másnapi programon. Tamás már nagyon szeretné látni a Dolomitok gyönyörű szikláit, kipróbálni a ferrátázást.

Madárcsicsergésre ébredünk. Az este kinézett Brigata-úthoz már nekem is van kedvem. Indulás! Egy kis pálya, egy kis kanyargás és már ott is vagyunk. A ferrata kezdete combig érő hóban található :-(( rossz jel. Tamás álmaiban nem így nézett ki egy ferrata-túra, az örökös karabinercsattogtatás, a vizes szikla egy kis hóval, jól beöltözve.... A könyvek fotóin mindig vidámak a figurák a láncos utakon. Felérünk a traverzrészre, térdig süppedünk a hóban, közben valami kopog a sisakomon. Jégeső :-(( . Szerencsére csak ötperces, így haladhatunk tovább, pedig már épp nézem a menekülőutat. Egy meredek hólejtőn kell áttraverzálni. Laci gond nélkül átjut, mi addig figyeljük, ha elvinné egy hirtelen meginduló lavina, hol kell keresni. Aztán mi is szépen egyesével átmegyünk és lassan elérjük a kapaszkodósrészt. Látjuk, hogy egy négyes parti lefelé ereszkedik. Lehet, hogy túl jeges az út? Mi azért elindulunk felfelé rajta, egy kényelmes helyen elengednek bennünket, Tamás kérdésére a válasz az, hogy azért fordultak vissza, mert van velük egy kezdő és beijedt a meredek pályán, de úgy gondolják, nem jeges, mert előttük haladt egy másik négyes csoport és szépen tempósan tudtak menni. Azt hiszem, nem értem jól, hogy mit kérdez angolul. Ja, hideg sörünk? Sajnos nincs nálunk momentán! J Kapaszkodunk tovább. „Volna még, volna még egy percem helyrehozni.....” nem tudom honnan jutott az eszembe ez az idióta szám. Tamás is átveszi, hangosan. Úgysincs itt senki. Tavalyelőtt bezzeg, mint a karácsonyfa, úgy nézett ki ez az út, végig lógtak a színesruhás emberkék a láncon. Most tök jó, de a sportos 1 órás menetidőt már biztos nem teljesítjük. A legfelső szakaszt én sem másztam legutóbb, mert Norbiékkal eluntuk a sorállást és inkább a sétautat választottuk a házig. Jó kis kémény, élménymászás, az idő is elcsöndesedett. Függő játszma a két sziklafal közötti függőhídon :-)) 2400 m-en. Élvezzük, hogy megint gyerekek lehetünk, és nincs türelmetlen tömeg mögöttünk. Újra hótaposás, mire a házig érünk már rendesen zuhog a hó. Hideg van, de a fiúkra még kicsit várni kell. Fotózgatnak J . Nem sokat vacakolunk a kajálással, mert jó kis hideg szél csapkodja a hópelyheket. Hát a képeken tényleg nem ilyen a Dolomitok. Szikrázó napsütésben vörösen izzó sziklák hm. Most inkább fekete. Tavalyelőtt felmásztunk a 2700-as csúcsra, most persze szóba sem kerülhet. A lefele vezető utat kémlelem, de semmi nyom a zöld jelzés fele, csak a piros irányába. Menjünk a nyomon, azt talán biztosabb, meg jobb is ha nem nekünk kell ezen dolgozni. A lábnyomok hirtelen eltűnnek a semmiben, mikor közelebb érünk, látjuk, hogy mi is oda fogunk ereszkedni. Gyakorlatilag zökkenőmentesen halad a lefelémászás szépen tart a mély hó, a hágóvasat nem csatoljuk fel. Nagyon közelinek tűnik az országút alattunk, de még mindig 2300-on vagyunk, még sokat kell menni. Látom, az előttünk menő parti is elunta, mert nadrágféken folytatta az utat. Rajtam nincs orkánnadrág, de azért kipróbálom. J További esés-kelések, hóbanhempergések és két óra árán sikerül végre a parkolóba leérni, innen még fél óra a kocsi, ahol átvehetjük a száraz cuccokat. Éjfél van, mire a jól megérdemelt pizzánkat megkapjuk. Reggel már csak a sátorbontás van hátra…

Láb alatt a macska

2009-07-14T02:49:00.000-07:00

Hisztek-e a hegy szellemében? És abban, hogy az macska képében jelenik meg? Nem, én sem hittem benne. De! Legutóbbi Triglav-mászásunkat elejétől végig kísérte(tte) „A MACSKA”.

A Gerlahfalvi csúcsmászás kísérletünktől két, igen fontos információ birtokában lévő személy tántorított el bennünket. Aigner Szilárd, aki hóvihart ábrázoló piktogramokkal ijesztgetett, illetve Jana Sarkanyova, aki e-mailünke válaszolva közölte: „Sorry, but for this weekend is Silezsky dom completly busy.” Nézzük meg, leér-e az É-K-ről érkező hidegfront Szlovéniáig. Szuper! Ragyogó napsütést ígérnek egész hétvégére a Juliai Alpokba. „Ok, de akkor valami mászós úton próbáljuk a Triglavot!” – mondja Attila. Honlapok, kalauzok, emlékek átkutatása után kiegyezünk a Bambergova útvonalban. Mivel Ibolya férjéék Bovecbe mennek raftingolni, kijelöljük a kisvárost bázisnak.

A sötét, párás hajnalon kissé álmosan közeledünk Tolmin felől völgyünkhöz. Naná, hogy nem lehet autóval behajtani a térképen jelölt műútra, így plusz egy óra gyaloglással indítunk. Hóhatár-kémlelés. Hágóvas? Jégcsákány? Kötelek? Plusz súly, de mit tehetünk, szükség lehet rá. Az első pihenőnél előkerül a bozótból egy macska. „Lehet, hogy veszett, mert túl barátságos” – jegyzi meg Attila. Szép tiszta, a tekintete is rendben van, nincs túlságosan lefogyva, amolyan igazi házimacska, nemrég kóborolhatott el, de fenntartással engedjük a dörgölőzését. Dorombol egy kis reggeliért, biztosan nagyon éhes. Néhány pillanat múlva Ibolya szendvicsét vígan falja. Jön utánunk, alattunk, mellettünk, arra kell figyelnünk, hogy ne lépjünk rá. Úgy 1300 m-ig hallgatjuk még nyervogását, aztán elmarad.

Három óra szerpentines bandukolással elérjük a Luknja-hágót. A jó fogások és lépések ellenére nehézkesen indul a függőleges torna. Ibolya – első ferrátája ellenére - ügyesen veszi az akadályokat, egyáltalán nem aggódik a kitett helyeken. Néhány felszökés után belejövünk a kapaszkodásba, majd egy szűk sziklaszoros következik. Pont olyan mint a „Katzenkopf” (Már megint egy „macska”!) nevű út a Raxon. Itt is csak a lemaradt cica feje férne be, mi zsákkal többször megszorulunk, kívül kell emelkednünk a kéményből, csak a vége felé bővül ki annyira, hogy be lehet mászni. Dél elmúlt, egy meredek tábla leküzdése után, kissé kitett lépéssel és még egy kis csipkés gerincjárással érjük el a Sfinga (2384m) platóját. Innen már teljes valójában látjuk a csúcstömböt, ami így behavazva látványnak csodálatos, de a mászás valószínűleg kevésbé lesz élvezetes. Délután kettőkor a lejegesedett karrmezőt tapossuk. Az előttünk járók ügyes nyoma sokat segít a haladásban. Hágóvasat nem csatolunk, mert hol havon, hol a sziklán járunk. (Tudtátok, hogy a szlovákok a kis hágóvasat „macski”-nak hívják?) Jobbra fönt a két 2500 körüli ikercsúcs között egy I. Világháborús épület, még jól jöhet egy kényszerbivakhoz. A havas moréna fölött már látjuk a beszállást. Szépen feljutunk a szikláig, ahol vaskampókban tudunk kapaszkodni, néhol biztosítani. Csak óvatosan, mert a nyomok jegesek, a sziklák havasak! Eltűnnek a vasak, egy kuloár tárul elénk, azonban a nyom megszűnik. Látni a jelzést, sajnos ezen a szinte függőleges lavinalejtőn kellene felmásznunk. Nehéz a döntés, de gyorsan meg kell hozni, mert késő ősz lévén, hamarosan lemegy a nap. Nem látunk standolásra alkalmas helyet, viszont a 30 m-es segédkötelünk nem elég a következő szikláig. A lavinás hó nem valószínű, hogy megtartja a jégcsavart. Ennyi volt? 2600 m körül járunk, a Triglavska skrbina hágó alatt. 2100 m szintemelkedés után az visszavonulás mellett döntünk. Bekötés, stand, ereszkedés, jól meg minden. Már csak Ibolya gyorstalpaló tanfolyama van hátra a menetből biztosításról. Összekötjük magunkat erre a rövid szakaszra is. Jó döntés, mert Ibolya megcsúszik, sikerül megfogni magát ....de mégsem...., ma először egy kicsit meglepődöttnek látszik, Attila ügyesen lenyomja a nepáli jégfejszéit, így Ibolya megmenekül a további szánkázástól, és mi is. Felszerelés le, öltözködés, mert felélénkült a szél, kezdődik a naplemente!

A fejemben már megfogalmazódtak a lehetőségek. 1. Elindulunk egy zergeösvényen az Aljažev Dom felé, ami nincs ugyan nyitva, de megkerülve a csúcstömböt, egy kis klettersteigezés árán kb. 3 óra alatt elérhető a Kredarica. 2. Felmászunk kb. 250 m-t az emlékromhoz és bivakolunk. 3. Leereszkedünk egy egérúton a kocsihoz. Normál turistaösvény, kb. 4 óra. A 3. verzió mellett döntünk. Indulás előtt „játszunk” egy órát a naplemente és egymás fotózásával. Szinte nappali, de mégis sejtelmes fényben indulunk a könnyű turistaútnak, úgy tűnik, rohamosan veszítjük a szinteket, pedig még mindig 2000 métert mutat a magasságmérő. „Rosszul mér az óra” – mondja Attila. Pedig szabad szemmel is látható, hogy milyen mélyen van a völgy. És a méterek egyre lassabban fogynak, egyre többször kell megállni, hogy kinyújtóztassuk térdeinket. Közben Ibolya sms-ben megrendeli a vacsorát: ilyen-olyan-amolyan pizzák és sörök! Még mindig túl magasan járunk, botladozunk a fehér görgős kavicsokban, a nagy hasalásokat szerintem csak a túrabotoknak köszönhetően ússzuk meg. Közben a fejlámpákat is fel kell kapcsolni. Egyszer csak ismerős hang hallatszik. Az az ismerős hang, amin felfelé annyit bosszankodtunk. Szegény cirmos megvárt bennünket 1300-on. Ha eddig nem volt elég akadályunk, most megérkezett. A macsek változatlanul éhes. Mindennel próbálkozik, a nyávogástól, a dorombolásig. Mi meg mondogatjuk: „ha leérünk a parkolóhoz, megkapod a szendvicseinket macska! Ha már most odaadjuk a kajánkat, fennragadsz a hegyen, mint délelőtt, cica!”

16 óra mászás, gyaloglás, 2100 szintemelkedés és ugyanannyi ereszkedés után végre beérünk az erdei házak közé. Még egy utolsó pihi, a cica megkapja a szendvicseket. És végre levehetjük a bakancsokat. Elgondolkodom azon, hogy mi segítettünk a cicának lejutni a hegyről, vagy a hegy akart üzenni a cicával, hogy „Ne gyertek! Most nem alkalmas!”

2009-05-20T08:35:00.000-07:00

Üdvözlünk Mindenkit a Mandalatúra blog és fórumoldalán.

Az oldal jelenleg szerkesztés alatt áll, de napokon belül friss tartalommal jelentkezünk.

Addig is további jó böngészést!